Helena szerelmes versei

Bűvöletedben…/Evokáció
Írta: Helena

„Előttünk” a puha lábnyomok telet
Rajzoltak a sétányra, s az alkony, barna
Haj-fontadon fényesen felragyogott.
Félszeg árnyak osontak, “sugárkoszorút”
Vontak márvány homlokod köré, mintha
Búcsúzót, utolsó érintést küldenének;
Majd „csenddé” szelídülve szunnyadjanak,
Fények és hangok a néma merengésben.

Hajad selymének barna ragyogását
Beitta tekintetem, s érzékeimet örök illatod
Körbelengte. Reszketeg csipkebokor lehetne
Szépségednek égi mása… csodás e valód.
Magam sem értem, de betölti szívem
Ragyogásod, s az olthatatlan szomjúság;
Mégis talány számomra, hogy téged látlak?
“S a fényt szemem beitta a szívembe:”

Bűvöletedben csak álltam szótlanul,
“És percek mentek, ezredévek jöttek, ”
Szelíd bújással megfogtad kezem.
Pillám a rebbenőt lehunytam, hogy földi
Angyali ölelésedben érezhessem; végleg
Belém ivódtál, s mint sivatag homokjában
Az utolsó csepp két sóhajtás között,
Felszakadjon belőlem : “Mennyire szeretlek!”

(Evokáció: Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú c. verse alapján)

Kedves Látogatóim, vagy Látogatóm!

Napok óta elérzékenyülve figyelem a verseim körüli érdeklődést.

Talán egy “angyal” sietett, hogy örömöt szerezzen nékem, hogy  tudomásomra hozza,  figyeli tevékenységemet. Bár gondolhatnék egy pajkos-játékos kedveskedésre is. Nem árulom el,
hogy nékem mi a titkos sejtésem, de nem kíváncsiskodom, elkönyvelem annak, ami a szívemnek a legkedvesebb, vagyis az érdeklődést.

Szóvirágaim ily nagy hatással voltak a kedves olvasóra-olvasókra külön öröm számomra.

Nagy az örömöm, ha a számlálómra tekintek – amit bizonyára Te, ti is láttok, hogy elértem egy
csodálatos számot:    20.ooo olvasói létszámot.

Köszönöm szépen, s remélem a figyelem ezen túl sem lanyhul, mindent elkövetek, hogy kedves
olvasóim, olvasóm is örömét lelje verseim olvasásában.

Most még csak annyit mondanék, – egy idézet egy régebbi versemből –

Most szívemben nyár van szikrázó kék éggel,
Tele van a lelkem ragyogó tüzes fénnyel.

KÖSZÖNÖM!!

Helena

A tavasz érintése….
Helena

Nem aludt egész éjszaka, nyugtalanul rótta egyre az utcákat…
Hajtotta a vágya, a szerelem utáni sóvárgása ott dobolt a mellkasában szüntelen.

Váratlanul a távolban feltűnt egy leány, kit a hajnali fények különös szépségbe burkoltak. Vonzotta, s mint egy párját kereső hím kinézte magának…. szemét pihentette a lány vállára omló szőke haján. Úgy érezte, már végérvényesen elvarázsolta, szüksége van reá.
Gépies, puha léptekkel lépdelt…haladt felé, de a távolságot mégis úgy érezte mintha nem akarna csökkenni, és egyre távolibbnak és elérhetetlenebbnek tűnt a lány.

Lelkében a béke már régen elveszett. A buja tavasz és a lány közelségének illata különös hangulatba varázsolta.
Remegő kezekkel egy cigaretta után kutatott zsebeiben, és idegesen rágyújtott, majd egy mélyet szippantott a meleg füstből.
A hajnal már ott leselkedett a panelházak tetején, szürke egyhangúságukat falfirkák díszítették. Úgy álltak ott a kopár semmi közepén, mint óriási felkiáltójelek és jelezték a környezet számára, hogy nehéz sorsú emberek lakják, de érző emberek, a firkák is erről meséltek.

A pirkadatban néma a csend… alszik még mindenki, de amott egy balkon ajtaja zajosan kinyílt és megjelent egy kócos férfi.
Szemét megdörzsölte, hogy az éjszaka duzzanatát eltüntesse, majd egy mélyet szippantott a hajnali friss levegőből. Karjait széttárta – pizsamája ujja lassan felcsúszott – majd nyújtózott egy nagyot nyögdécselve.
Hangos érces hangján beleharsogta a hajnalba:

Hurrá…. itt a tavasz!

/Megjegyzés: A beillesztések  betűméret változást okoznak, ezért elég  bosszús vagyok./

Cseppenként lecsókolom…
Helena

Könnyeid ha akarod
cseppenként lecsókolom,
vagy hullani hagyhatom,
neveljen szív-virágot.

Fájó kínod meglelem,
mint kincset elrejthetem,
s felfűzöm gyengédségem
selymes lét-fonalára.

Rejtőzködve buggyannak,
s ölelésem menekvés
bölcsőjében már ringasz.
Vigaszt nyújtok karomban,
ne fájjon e kín tovább.
Cseppenként felcsókoljuk,
ajkadra mosolyomat.

Égj el…
Helena

Orgonám bókol, nyakamba csókol.
Kopogtat halkan, lelkemnek balzsam.
Illatát érzem, szívemet féltem.
Suttog a szélben tavasz reményem.
Édes e dallam, csendül csak halkan.
Borzolja lelkem, eszemet vesztem.
Hullik a szirom, karodban izzom.
Ajkad a számon, oltsd el virágom.
Jön majd az éjjel, karomban égj el!

Lelkem dallama…
Helena

Gondolataim
selyemszálára fűzöm
lelkem dallamát.
Csak te hallod, mert néked
szólnak a szív harsonák.

Néha egy gyöngyszem
is reá kerül, ajkad
számon szenderül,
majd bocsánat szirmokat
szórsz, s csókokban egyesül.

Ne csiklandjon….
Helena

Kis-leányka cseperedik,
Mellénykéje gömbölyödik.
Két kis zsemle megkel nyárra,
Csókra áll majd csöppnyi szája.

Apró szoknya… ez már rövid,
Szőke fejét be is kötik,
Hosszú haját copfba fonják,
Szép leányka: sokan mondják.

Selyem szalag leng hajában,
Legény csalja a határba.
Ring a szoknya, csípő táncol,
Kazal alján, hogy ficánkol…

Ne csiklandjon! Mert visítok!
Azért innen, el nem futok.
Tanulom a legényfogást,
Kazal mélyén a csókváltást.

Mire a fecskék hazatérnek,
Úgy gondolom meg is kérnek.
Jön a párom locsolkodni,
Fogok bíza sikongatni.

Nem rest ez a nyalka legény,
Vödröt fogni igen serény…
Virágszála hervadozik,
Estére majd…kivirágzik.

/Sajnos a szöveget nem lehet középre illeszteni!!/

Locsoló vers
Helena

Kapum előtt áll egy legény
locsolna, ha beengedném…
Rákacsintok, lelkem repdes,
nem lehetek csakis vesztes.

Hímes tojás az mi dukál,
locsol majd ő kerti kútnál,
röpül szoknyám, sikongatok,
jaj de fázom majd megfagyok.

Köszönöm is szépen néki,
egy baj van csak: szívét félti…
Holnap meglásd én locsolok,
csókolj inkább, nem locsogok.

Fényével vakítson…
Helena

Szivárvány színekkel rajzolnám az eget,
kócos felhőkkel szédíteném tekinteted.
Vessz el a természetnek buja szép ölén,
mint eltévedt őzgida őszidő ködén.
Szorgos igyekezet vezetné ecsetem,
mert szeretném, hogy meglásd minden apró kis
jelem, mit eléd tárnék; mint enyhet-adó
féktelen boldogság. Megalkuvó földi
mennyország, amit adhatok; és mellé néked
egy ragyogó csillagot, mely bennem született.
Újra festeném az éjszakai égbolt
misztikus varázsát, s a ragyogó vén Hold
minket csodálna, a bátor szeretőket;
könnyező búfelejtő-esendőket.
Majd odafesteném az én kicsi csillagom;
ha sebesen hullik, fényével vakítson.

Ezt a szonettet e kedves idilli kép ihlette.
Annyi gyengédséget árasztott felém, hogy úgy éreztem csakis ilyen nosztalgikus visszatérésről lehet szó… vagy tán túlcsordult a fantáziám?

Jó lesz veled…
Helena

Emlékszel-e arra a kócos nyárra,
amikor a selymes fűben szöcskeként
ugrándoztunk, s te a vidám kis legény
csaltál bokrok mélyére, csókra várva…

Pirult a nyár, s füled a szerelemtől…
Pacsirta hallgatta szíved dallamát
mivel kápráztattál, – mintha hallanám -.
Elmúlt az ifjúság, még szeretetről

zengenek nyári dalnokok, s szemeidnek
régi fénye most is ragyog… elhiszem.
Egy élet pajkos összebújásával

régi énünk éledhetne hamvaiból,
s csábítani próbálsz… kacsint a szemed.
Szíved ölembe teszed… jó lesz veled.

Beszéljen a csend…
Helena

Látod… didergek, s elbűvölő
szép szemeidben meglátott
boldogságomat érlelem,
mint forró nyár a szederszem
aprócska ízes gömbjeit.

Engedtelek, hogy a nyári
nap tüzében a hűvösebb
dús árnyat adó fák alatt
megpihenj… minden fakadó
tövises ágat letéptem
kettőnket ne sebezzenek.

Tévedsz kedvesem, ha azt hiszed
hogy ez a nyárvég ősz kapuja.
Megfogom kezedet, hogy menjünk…
aranyozzanak a nyarat sirató lombok.

Elmondom, de szavak helyett
beszéljen a csend, s  két szemem,
mely a tiédben megfürdőzve,
szelíd ragyogásával csillog,
s marad örökre a végzetem.

Eper gombok…
Helena

Gyengéd kezeddel új ruhát adtál reám…
Lenge kelme… Szemed sugarából palást.
Majd derekam köré karjaidból fontál
Féltő-óvó köteléket, hogy kulcsolja át
Vágyruhába bújtatott meztelenségem.

Kezed simítása, könnyű puha fátyol…
Tovalibben, s ha észleli, hogy már fázom,
Csókból illeszt ruhámra eper gombokat,
S türelmetlenül gombolja be azokat.
Csodás ruha… maga az ékszer, nem is tűr
más díszeket, csak te légy az egyetlen.

Titkok kapuja…
Helena

Egy asszonynak a szemében olvass,
benne rejtőzködik számtalan csoda.
Figyeld apró rezdüléseit, s mélyén
megnyílik néked lelkének kapuja.

Szíve őszinte tisztaságát, arany
kupoláit – ha engedi – megleled.
S ha merülni szeretnél sugarában,
talán beenged, és mesél is neked.

Kitárul véle érzelmek temploma,
ne sebezd őt soha, mert oly törékeny
az a kicsi szív palota. Légy néki
aki derűt csal, s ne fájó könnyeket

Csak egy kis levél…
Helena

Meghallottam ezt a csodás zenét, s bennem ezeket a gondolatokat ébresztette:

Egy szép szerelmes levelet gondoltam a zene hátterének.
Nem készítettem el hangos változatban, mert “Csak egy kis levél”
Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha ilyen helyzetbe kerülnék, s írnom kellene, hogyan tenném, hogyan próbálnám újra éleszteni a szerelmet….

“Mit is írjak, mi fontos és kimaradt…
Hisz ez a röpke élet, úgy elszaladt.
Bár van mire emlékezni, idézni a múltat,
S tán szavaink is olykor megfakultak.
De szívem szelencéjében őrzök még titkokat,
Kibontom hát, és eléd tárom azokat.”
Írta: Helena

Sok szeretettel készítettem

A zene hatalma
Helena

Szívem, s lelkem kitártam, árasszon el
szomj, mit angyali kezeknek a tánca
hívott életre, s a zene mámoros
borzongató gyönyörűsége emelt
katedrálisok magasságaiba.
Némaságba burkolózó áhítat
lesz köntösöm, s megszületik bennem
a harmónia, s véle az imádságom.

Lázadó parázs
Helena

Gondolataim kísértet fátyla követ,
s ha elér reád hullva féltőn betakar,
már csak az enyém lehessen a féltésnek
minden nyíló, s érted tündöklő virága.
Szemeim barna csókja issza bánatod,
mert tiédben csordul, és szemtől-szembeni
ölelésben, búfelejtésünk egyesül.
Ha boldog csillogásában majd felizzik,
belé merülök, titkát kutatva, amint
íriszed reteszét nyitod, szép tavadnak.
Látom majd magasság és mélységed kútját,
s engedd meg, hogy megfejthesselek magamnak.
Rejtély vagy, szótlanságod lázadó parázs,
s oltanám, de könnyeim már elapadtak.
Olykor kopogtatok, ajtód zárja rozsdás.

Hosszú lesz a tél
Helena

Kezeimben a
simogatás elakadt,
fáj a pillanat.
Fagyott görcsét oldanám:
Melegíts, és vigyázz rám!
Magamra húznám
szívednek jó melegét,
betakaróznék…
Hosszú lesz a tél, fázom…
Melegíts boldogságom.