Helena szerelmes versei

Csókoddal mossad…

Szűcs Helena

Szívemre fekszik a bús alkonyat,
bár ő még nékem pár tavaszt ígért;
madárröptés rügyfakadást forró csókot,
hiszek néki… hinnem, nem is nehéz.
Nékem szép leszel akkor is… ígéred,
hiába vegyül hajadba ezüst,
ölelve mondod, együtt utazunk…
Hogy melyik állomásnál hol kell kiszállni,
kinek-hol ér véget az út…
az élet tartogat meglepetéseket,
de addig is az idő kereke kettőnkkel fut.
Olykor úgy megállítanám az időt,
most oly szép, ne tűnj el illanó-pillanat;
szemem hagyd még ragyogni tisztán,
leselkedő homályod már ólálkodik ablakom alatt.
A perc úgy szalad, mint vélünk az élet,
szemem tisztaságát őrizd meg nekem;
s ha majd felhők ülnének tiszta ragyogásán,
csókoddal mossad fényesre kedvesem.

Elhaló üveghang…
Helena

“Ha Isten, mint mondják, a maga
képére teremtette az embert,
akkor bízvást állíthatjuk, hogy
az ember saját képére alkotta
a hegedűt, helyesebben a nő képére,
mert a hegedű gyönyörű istennő.”
(Yehudi Menuhin)

A ligetben lehajtott fejű léptekkel
arany avart görgetett már az őszi szél.
A szerelem sok tavasznak átélte
ígéretét, s fakult kabátok ujjai
kapaszkodva hirdették: örök kötelék.

Hiába esett, havazott, s a szerelem
állta a kín próbáját. Egyre szorosabbá
fűzte az érzelmi láncolatot, mint
igazgyöngysor díszítette a ki nem
mondott szavak keserveit. Belebújt
a gallér melegébe, majd szíveikbe.
Ott fuldoklott elfojtva a némaság
örvénylő forgatagában, majd megrogyott.

Muzsika volt minden, a szél dúdolása,
sóhajok röppentek, mint hárfa-sikoly.
– Mikor leszel enyém -, sírta a hegedű…
s az üveghang nem válaszolt… lelke megszakadt.

Harmatos pirkadat
Helena

Még izzik az égnek tüzes korongja,
és nyílik az akácfa a házam előtt,
várom az álmom, hogy valóra váljon
vigye mi rossz volt a boldogság temetőt.
Nyaram még ifjú parazsát, ha szítja
szememben ragyog a harmatos pirkadat,
ha jönne az ősz és barna hajamba
ezüstöt szőne a szerelmes alkonyat.

Elnyílik a virág akár az élet,
szép kedvesem néked még megvagyok én,
ölellek szívemre, ha megtérsz hozzám,
s enyém lehetnél, mert úgy szeretném.
Búsongó szíved hullatna-e könnyet,
ha többé fejedet soha nem hajthatnád,
ölelnéd-e végső szép emlékeinket,
virággal köszöntve búcsúzna-e a szád.

Ha időmnek kereke lassan megfárad,
s fejemre őszt hímez a tovatűnő nyár,
hív-e szemed a ködös hajnalt járva,
majd üzensz-e nékem, hogy hozzám találj.
Felsajdul fájdalmam, ha nem lellek újra,
mert elrabolt a tél, hisz kopogtat már…
Megdermedt könnyeim arcomra simulnak
erőm veszett, s karom is hiába vár.

Rebbenő pillád
Helena

Úgy rebben, mint kék
pillangó szárnya, vesznék
boldogan belé;
ha féltésed már örök,
s éj mélységébe zárna.

Pillád árnya, ha
rebben hintázza már a
kacsintás huncut
fényeit; s véled játszom
örök táncom ajkadon.

Szelídült fények
őrzik a pillanatot,
s szemed mióta
szépnek becézett; hallod…
szellő dalol a fénynek.

Kék virágom
Helena

Kaptam egyszer kék virágot,
s azt a nagy boldogságot
leírni nem lehet; mert a
képzelet még színesebbé
festette nékem a kék eget.
Olykor a kék komorra vált,
s lelkemnek mélyén nagyon fájt
a borúba szürkült tisztaság.
Szemem csakis kéket akart,
kergetem a szürkét vigye
a bajt; ragyogjon csak az ég
felettem, a szürkét már rég
megszenvedtem.

Saját fotóm…

Pacsirta cikáz…
Helena

Láttál-e már
szőke búzamezőt,
kecsesen rengő-ringó
napba nevetőt.
Magtól duzzadó
arany kalászt,
mi előtted leborul,
ha sürget a nász.
Pacsirta cikáz
csodaszép,
néked dalolja énekét.
Meglesi mikor a vágy dalol,
s ragyogó eged reád hajol.

Lennél-e…
Helena

Ha jönnél, virágozna nékünk a rét,
kedvedért nyújtózna a látóhatár;
s jegenyék sudara írná az égbe:
Itt a tavasz,  a régen várt fecskepár.

Ha lennél, hajnalpíros ébredésem,
patak vizében fürdőző napsugár;
bukfencező tavaszi szellő a réten,
ki a hűs csalitosban is ki-be jár.

Ha lennél nékem halkszavú hegedűm,
ujjaimmal dallamot zokognék,
s ha elszakadna dalom sóhaja,
fájó szívem a szíveden csitulnék.

Lennél-e nékem hűséges múzsám,
kinek ajkán a hangok is dalolnak,
s ha szárnyalni támad majd a kedvünk…
bár törött a szárnyad, én megóvlak.

Rebbenő szirmok…
Helena

Eszedbe jut-e,
mikor csillagok ragyogtak
felettünk, s az égbolt
fényes csipkével varrta
jázminbokrunk ágát,
kacajunktól szirmok rebbentek,
s néztük fényeknek táncát.
Kerti padunkon
lestük szentjánosbogarak
éjszakai nászát,
szerelmes fényekkel hirdették,
kettőnknek románcát.

Adtam néki…
Helena

Fiolába zártam őrjítő illatát,
harmóniába szőtt sármos mosolyát,
hemoglobinnak égő tűz vörösét,
békéje virágát, szíve vad gyönyörét.

Lágy textilt, amely a vállára omlott,
mi rejtette kínjait, s azt a poklot…
a csendes belenyugvást, mellyel ölelt,
s vad álmait, amit tőlem követelt.

Adtam néki egy pókháló ölelést,
vad, fergeteges nász-éjberepülést,
szívemnek égető rubin virágát,
féltő-szeretetem halk kiáltását.

Szívem szüntelen lüktető vad zaját,
mi csikóként tombol, és adja magát.
Bár súgja: ne kergess buta álmokat…
sóvár lélekkel játszani nem szabad.

Ha a szív egyszer mégis, csendben megtér,
olykor szertelen ver, és mégiscsak kér.

Szeretettel hoztam egy videós versemet

Légy nékem…
Helena

Tükröm már te vagy,
leszek néked világod,
ki betölti az
űrt, s földi mennyországod
szerelmünkből építem.

Erős oszlopok
márvány grádicsán, sorsunk
tüskétlen lián.
Légy nékem árnyat adó
védelem, az életem.

A lugas…
Helena

A romkert végében vártál reám,
s a boltív karcsú ívén egy futó
lián, mely mögé rejtőzve osontam.
Zizzenő levelek altatták a
csendesülő neszeket, csak ketten
zavartuk szunnyadó ligetünk.
Párás melegben izzadtak a lombok,
alattuk állt még a kopott kerti .pad,
s jajdult a kovácsolt keret. Hány évbe
is tellett, hogy lábára rozsda marja
a búsongó éveket… Lám hajamba is
került egy-két ezüst szál, s az évek
rásimították végleg kezed érintését.
Leültem és vártam, hol bukkansz elő
a vadszőlő lugasa árnyából;
hol oly régen babráltál a gyöngyös
gombokon. Ajkamra csókoltál egy-két
sóhajt, és simogató kezeid szelíd
imát rebegtek bűnbánón a halmokon.

Hiába várok, nem jössz, csak emléked
motoz megfáradt szívemben, szüntelen.

Hajnali ébredés…
Helena

Mikor a hajnal neszei
áttörik a csendet,
s a természet bölcsője
dalára fakad;
úgy dalolok én is
a fénysugár táncára,
mint bársonyos ébredés
a lombok alatt.
Csak jelre vár a kis rebbenő
dalra fakadó, és máris fütyüli:
Csirió, csirió. Élni jó!
Árnyakat altat,
hűs lombok mélyén
a hűtlen éj-szerető,
s felkínálja aráját a napnak;
légyen hát, pirkadati menyegző.
Ha meglesed nászuk,
szentélyükben mezítláb lépdelj,
suta szellőlányok simítják majd utad;
természet elé alázattal, így térdelj.

 Égj el…
Helena

Orgonám bókol, nyakamba csókol.
Kopogtat halkan, lelkemnek balzsam.
Illatát érzem, szívemet féltem.
Suttog a szélben tavasz reményem.
Édes e dallam, csendül csak halkan.
Borzolja lelkem, eszemet vesztem.
Hullik a szirom, karodban izzom.
Ajkad a számon, oltsd el virágom.
Jön majd az éjjel, karomban égj el!

Tüzes az éjjel…
Helena

Szívem szelíden érted dobban,
s megannyi csillag csipkét sző
fölénk ezüstös szálból;
hogy légy nékem a legfényesebb.
S ha levetne égi pamlagod,
véled hullok én is
mezőknek pompás ölébe.
Magunkra húznám takarónk
árvalányhaj simítását,
s kalász párnánkat dagasztaná
virtuóz tücskök zenéje.
Szívem szelídsége már tűnne,
mert forró nyáron, tüzes az éjjel.

A rózsafád…Anyám emlékére
Helena
 
Az öreg kerítésen már régen nincsen zár,
idő végtelen kereke egyre körben jár.
Háza ablakában virág többé nem virít,
nincs kéz aki gondozná, és lelket is simít.

Ha arra visz utam búsan egy délután,
eszembe jut… itt lakott az én jó Anyám.
A szél repít felém sok sárgult emléket:
eltépett levelet, apró lélek-szirmot,
elcsukló suttogást, ezer fájó titkot.

Dermedten állok, arcát szüntelen keresem,
ölelném újra, de sajnos többé nem lehet.
Csendes dalát ablakából nem hallom már,
megszökött a kacagás is, nincs ki hazavár.

A vén fenyők azóta már az égig érnek,
törzsükön éveiktől ránc karcok mesélnek.
A korhadó beteg meggyfán harkály vert tanyát,
gyógyítsa  sebet, de virul még a rózsafád.

Pillantásod…
Helena

Emeld reám tekinteted. Arcod
kertjében szemeid, mint tündöklő
virágok nékem bókolnak esendő
asszonynak, ki gombolyítja pillantás

selyem fonalát. Tekinteted mély
kútjában öröm kutakodni, kincs
a benne rejlő fájdalom. A hajtincs,
ami ott incselkedik vélem, egyre

felizzítja vérem, mert függönyként
takarja szemed; fénylő dísze szép
homlokodnak. Apró virágszárak

a halovány ráncok, s én boldogan
csókolnék reá szirmokat, majd le-
szakítanám ajkam érintésével.

Engem, valóban elvarázsolt az énekesnő!!

Egy csodás zenét, dalt hoztam Néktek. Verset írtam, s az a kérésem, hogy a zene ütemére olvassad.

Szeretettel Helena

Füledbe bújok..
Helena

Fázol…ölellek,
szerelmemből szövök majd
puha takarót.
Karom óv,  ölelésem
sátorként borul föléd.
Dúdolok néked,
már füledbe bújik a
dallam, s csókom is
vár, csak kínáld az ajkad,
az eperízű édest.
Vészes a percek
rohanása, múló idő
szerelmet űz;
el nem csókolt csókjaim
már jajongnak ajkamon.

Valami édes…

Helena

Fájó, édes bús merengés
mikor arra gondolok,
minden csóknak könny az ára
egyszer te is megtudod.

Szemem olykor messze réved,
pillám rejti titkaim,
valami halkan  súgja: éld…
el nem csókolt csókjaid.

Valami édes, halk merengés
könnyeket csal a szemembe,
itt a tavasz, szirma bomlik…
nyugtalanság a lelkemben.