Helena szerelmes versei

Csak egy kis információ a versem mellé, aki a “Szender” fogalmát nem ismerné:

“Szender” a lepkefajhoz tartozó gyönyörűség, amit a képen is látsz. Néhol, a kertekben fellelhető, több fajtája is létezik. Hosszú szívókájával cseni a virágpor nektárját , és gondoskodik a beporzásról. Valóban, a “szender” azt jelenti, hogy szendergő, ugyanis egyes fajai egész nap szenderegnek fák törzsein, és az esti órákban lesznek aktívak. Képes a virág felett hosszú ideig lebegni. A szender, a magyar kolibri. Csodás kis lény.

Déja`vu…

Valami különös érzés kerített már
a hatalmába, olyan édesen-keserű,
s itt dörömböl lelkem mélyén arra várva,
hogy fejtsem meg a titkát. Csak néz szomorú
szemeivel segíteni szeretne, s vár…
Bennem szüntelen visszacseng egy kedves hang.
Ismerem… Szinte újra hallom önfeledt
kacajának felszabadult baritonját,
mintha már sok éve nékem adta volna
pillantásának emlék foszlányát; s azok
az apró fények a szemében, parányi
titkos üzenetként villannak, mikor a
vágy-pillantás bűvöletben egyesülünk.
Úgy bújok nézésébe, mint ki örökre
szeretne elveszni, hogy ne találjon meg
még az emlékezet sem, s oly jó kábultan
lebegni ebben a bizonytalanságban.
Érzem, hogy Te értem születtél, s oly sokat
álmodtam, vagy tán éltem is át e különös
találkozást, de hisz ez most valóság. Itt
állsz előttem, s érzem a lélegzeted és
minden reszketésem egy igenlés arra,
hogy csak az a láthatatlan ajtó választ
el minket; mely érintésemre lepkeszárnyak
könnyedségével rombolja a világ minden
gátját. Szemünk függönye mögé rejtőzködve
megleljük kettőnk “déja` vu” szép örökét.

Csipke…

Sokat sejtetve
tárja kincsed, amid van…
és azt, amid nincs.

Felfűzöm…

Jöjj, ha majd hívlak…
borúmat áztatja hűs
eső, s nyomodban
kacsingat a kacagás…
Felfűzöm csókjainkra.

Álmodjál Anyám…

Bennem, könnyeim
emlék-gyöngyökké változtak,
úgy ragyognak, mint csillagok.
Fájdalmam mezejét virággal hintem,
ma feltörni készek a fájó sóhajok.
Nem sírok már,
múltunk bennem muzsikál…
Ezer dallam emlékeztet,
csak szépet álmodjál…
álmodjál.

A tangó egy varázslatos tánc, melyben minden benne van, vagy ami megtörténhet…

Buja tánc..

Minden éjszakát áttáncolok véled..
combjaink feszülnek, egymásnak zenélnek.
Lüktető ritmus vágy-húrokat penget,
parazsa izzik, s add véle a lelked.
Felkorbácsolsz.. karodba űz a vágyam,
szikrázom.. tüzet szító buja táncban.
Karod körém fonod.. szilaj a szenvedély,
derekam megtöröd.. hajam a földig ér.
Már nincs esély!

Dermedt szépség..

Jégbe zárva
téli hárfa
könnyet ejtve
sír, muzsikál.

Bódult pillanat..

Most elrejtelek..
s rád fonom ölelésem
hűs bilincsét, hogy
szunnyadj, míg csókra biztat
a kéj-bódult pillanat.

Gondolj a kékre..

Ha színekkel szeretném leírni,
mit szavakkal nem lehet,
gondolataim palettáján
már kék uralja a szívemet.

Hasított vallomás..

Rezzenéstelenül, oly sima vagy
az őszi párás virradatban,
mint hamvas leányka vasárnap délelőtt,
mikor ünneplőbe öltöztette
ragyogó, ránctalan tekintetét.

Lelkednek mélységét szellő sem borzolja,
csak a nyújtózkodó, kacér sugarak
csennek pírt feszült arcodra,
hogy meglepjék tükröd csillogását,
s fehér lepledet magukkal ragadják,
elvonszolva fűzfák rejtekébe.

Csónak sem ring, és nem háborgatja
lüktető tánca hajnali csended,
csak egy fénylő szempár merül beléd,
mi csillagát mélázva hintáztatja;
s magányotok fájón, de összeér.
Rezzen a fűz ága, zizegő levelek
összesúgnak: kés hasította vallomás..
gyógyult sebek, összetört szerelmek.

(Szűcs Helena)

Fotó: Nagy Károly

Egy kis megjegyzést fűzök a vers születéséhez: Károly csodálatos képeket készít. Különleges, kifinomult érzékkel megáldott, ember, mert a természet szépségeit érzékeny szemével felfedezi és fotói a valóságot tükrözik.
Versem is ennek az elbűvölő képének hatására született.
Így hat egymásra kép és a vers, köszönet érte.

Szeretettel ajánlom egy videós-hangos versemet.

Hallgassátok szeretettel előadásomban.

Szívemre ég…

Rejtelmes tájék,
lankás dombok, hajlatok,
vágytüzű-játék,
domboldalon virágba
szökkennek a sóhajok.

Csókolsz, és ráég
a nyártüzű árnyék a
szívemre. Izzón
bújunk hűs lombok alá,
míg betakar az alkony.

(Szűcs Helena)

Hulló csókjaid..

Még hallom az éjszaka csendjében
hangod, s mint gyermek a mesében,
tágra nyílt szemekkel kutatom
a közelgő hangfoszlányok édes
dallamát. Harsányan dobogó
szívem biztatóan terelget,
hogy merre keressem boldogságom
forrását. Hosszú volt ez az út,
míg felszakadhatott hiányod,
mely soha, szűnni nem akaróan
sem hagyja veszni emlékeidet.
Emlékezem, mikor szirmokkal
bújtam hulló csókjaid elé,
és virágot szakajtottam ajkam
díszéül; világom maradtál,
vigyázóm, örökkön-örökké.

Őszi hangák..

Ősz illata leng a szirten
fehér foltos a ragyogás,
párnás üde takaróddal
lettél nékem a megnyugvás.
Drága hangám, virulj még rám,
ígérd újra víg tavaszom,
léptem nyomán szél árnyékán
várok reád a szirtfokon.
Tavaszt ígérj, mennyi áldás..
ragyogj majd reám virágom,
eljövök én újra hozzád,
és meglásd véled virágzom.

Tűztövis…

Mint izzó gyöngyök
hajnali fényben, harsány
tüzük csábító;
tövismadárnak búcsú
dala, könnyet fakasztó.
Szemezgeti gyönyöre
szemeit, érte
kínját csendben viseli;
sebezett szárnyát
tövis tépi és mégis,
mégis kell.. kell neki.

Őszi gondolatok

Arany szálak
rezgő selymén,
ősznek fénye
napfelkeltén.

Szép volt véletek

Örömittasan merülök szavaidba,
mi áthatja minden édes pillanatom,
s mint mikor felhőbe burkolt égi csoda
bennem ragyog; rabul ejt édes szólamod.

Mosolyoddal incselkedik a nyár heve,
hajadba megbújik aranyló-szeliden,
villan a tó tükrén egy szerelmes röpte;
bújok már én is, hogy szerelmünk őrizzem.

Karodban, s nyarunknak ölében elveszek,
félénk reményem bennem így születik,
s felettünk már gólyáink búcsúzzák nyarunk;
– szép volt véletek ez a nyár is -, kelepelik.

Írta: Szűcs Helena

Mandragóra titkod…

Írta: Szűcs Helena

Mikor az álmom kábulatának
kapujában, testemet és lelkemet
uralja egy látomás, megédesült
ringató bódulatom tőled kapom.

Kettős érzés amit érzek, mert olyan
vagy nékem, mint mandragóra gyökere,
mely misztikus varázsával látomásom
emberi alakba öltözteti.

Édesen ringató e varázserő,
s titokzatos bűvöletedben elveszni jó,
hiszen magadban hordozod, s osztod,
a pokol ördöge almájának italát.

Ebben az állapotban már nem létezik
semmi és senki, csak a csókod, mely
érzésteleníti ami fáj. Örök a lét,
és boldogságot hajt a titkok virága.

Éjszaka himnusza
Szűcs Helena

Tétova percek ideje serceg,
állj meg kiáltom, hát nincs maradás…
Éjszaka láza testem kirázza,
forró sugallata bőrömön cikáz.

Függönyöm lebben, lelkem is rezzen,
s odakünn röppen az éji madár,
dalával bódít, nevemen szólít;
jöjj ablakodba, hisz várok reád.

Madaram csacsogó édesen daloló,
szívemnek hírnöke jövök már…
Dalolj csak nékem, szívembe vésem
éjszaka himnuszát, szívünk dalát.