Elhaló üveghang…
Helena
“Ha Isten, mint mondják, a maga
képére teremtette az embert,
akkor bízvást állíthatjuk, hogy
az ember saját képére alkotta
a hegedűt, helyesebben a nő képére,
mert a hegedű gyönyörű istennő.”
(Yehudi Menuhin)
A ligetben lehajtott fejű léptekkel
arany avart görgetett már az őszi szél.
A szerelem sok tavasznak átélte
ígéretét, s fakult kabátok ujjai
kapaszkodva hirdették: örök kötelék.
Hiába esett, havazott, s a szerelem
állta a kín próbáját. Egyre szorosabbá
fűzte az érzelmi láncolatot, mint
igazgyöngysor díszítette a ki nem
mondott szavak keserveit. Belebújt
a gallér melegébe, majd szíveikbe.
Ott fuldoklott elfojtva a némaság
örvénylő forgatagában, majd megrogyott.
Muzsika volt minden, a szél dúdolása,
sóhajok röppentek, mint hárfa-sikoly.
– Mikor leszel enyém -, sírta a hegedű…
s az üveghang nem válaszolt… lelke megszakadt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: