Harmatos pirkadat
Helena
Még izzik az égnek tüzes korongja,
és nyílik az akácfa a házam előtt,
várom az álmom, hogy valóra váljon
vigye mi rossz volt a boldogság temetőt.
Nyaram még ifjú parazsát, ha szítja
szememben ragyog a harmatos pirkadat,
ha jönne az ősz és barna hajamba
ezüstöt szőne a szerelmes alkonyat.
Elnyílik a virág akár az élet,
szép kedvesem néked még megvagyok én,
ölellek szívemre, ha megtérsz hozzám,
s enyém lehetnél, mert úgy szeretném.
Búsongó szíved hullatna-e könnyet,
ha többé fejedet soha nem hajthatnád,
ölelnéd-e végső szép emlékeinket,
virággal köszöntve búcsúzna-e a szád.
Ha időmnek kereke lassan megfárad,
s fejemre őszt hímez a tovatűnő nyár,
hív-e szemed a ködös hajnalt járva,
majd üzensz-e nékem, hogy hozzám találj.
Felsajdul fájdalmam, ha nem lellek újra,
mert elrabolt a tél, hisz kopogtat már…
Megdermedt könnyeim arcomra simulnak
erőm veszett, s karom is hiába vár.
