Helena szerelmes versei

Mandragóra titkod…

Írta: Szűcs Helena

Mikor az álmom kábulatának
kapujában, testemet és lelkemet
uralja egy látomás, megédesült
ringató bódulatom tőled kapom.

Kettős érzés amit érzek, mert olyan
vagy nékem, mint mandragóra gyökere,
mely misztikus varázsával látomásom
emberi alakba öltözteti.

Édesen ringató e varázserő,
s titokzatos bűvöletedben elveszni jó,
hiszen magadban hordozod, s osztod,
a pokol ördöge almájának italát.

Ebben az állapotban már nem létezik
semmi és senki, csak a csókod, mely
érzésteleníti ami fáj. Örök a lét,
és boldogságot hajt a titkok virága.

Éjszaka himnusza
Szűcs Helena

Tétova percek ideje serceg,
állj meg kiáltom, hát nincs maradás…
Éjszaka láza testem kirázza,
forró sugallata bőrömön cikáz.

Függönyöm lebben, lelkem is rezzen,
s odakünn röppen az éji madár,
dalával bódít, nevemen szólít;
jöjj ablakodba, hisz várok reád.

Madaram csacsogó édesen daloló,
szívemnek hírnöke jövök már…
Dalolj csak nékem, szívembe vésem
éjszaka himnuszát, szívünk dalát.

Csókoddal mossad…

Szűcs Helena

Szívemre fekszik a bús alkonyat,
bár ő még nékem pár tavaszt ígért;
madárröptés rügyfakadást forró csókot,
hiszek néki… hinnem, nem is nehéz.
Nékem szép leszel akkor is… ígéred,
hiába vegyül hajadba ezüst,
ölelve mondod, együtt utazunk…
Hogy melyik állomásnál hol kell kiszállni,
kinek-hol ér véget az út…
az élet tartogat meglepetéseket,
de addig is az idő kereke kettőnkkel fut.
Olykor úgy megállítanám az időt,
most oly szép, ne tűnj el illanó-pillanat;
szemem hagyd még ragyogni tisztán,
leselkedő homályod már ólálkodik ablakom alatt.
A perc úgy szalad, mint vélünk az élet,
szemem tisztaságát őrizd meg nekem;
s ha majd felhők ülnének tiszta ragyogásán,
csókoddal mossad fényesre kedvesem.

Elhaló üveghang…
Helena

“Ha Isten, mint mondják, a maga
képére teremtette az embert,
akkor bízvást állíthatjuk, hogy
az ember saját képére alkotta
a hegedűt, helyesebben a nő képére,
mert a hegedű gyönyörű istennő.”
(Yehudi Menuhin)

A ligetben lehajtott fejű léptekkel
arany avart görgetett már az őszi szél.
A szerelem sok tavasznak átélte
ígéretét, s fakult kabátok ujjai
kapaszkodva hirdették: örök kötelék.

Hiába esett, havazott, s a szerelem
állta a kín próbáját. Egyre szorosabbá
fűzte az érzelmi láncolatot, mint
igazgyöngysor díszítette a ki nem
mondott szavak keserveit. Belebújt
a gallér melegébe, majd szíveikbe.
Ott fuldoklott elfojtva a némaság
örvénylő forgatagában, majd megrogyott.

Muzsika volt minden, a szél dúdolása,
sóhajok röppentek, mint hárfa-sikoly.
– Mikor leszel enyém -, sírta a hegedű…
s az üveghang nem válaszolt… lelke megszakadt.