A rózsafád…Anyám emlékére
Helena
Az öreg kerítésen már régen nincsen zár,
idő végtelen kereke egyre körben jár.
Háza ablakában virág többé nem virít,
nincs kéz aki gondozná, és lelket is simít.
Ha arra visz utam búsan egy délután,
eszembe jut… itt lakott az én jó Anyám.
A szél repít felém sok sárgult emléket:
eltépett levelet, apró lélek-szirmot,
elcsukló suttogást, ezer fájó titkot.
Dermedten állok, arcát szüntelen keresem,
ölelném újra, de sajnos többé nem lehet.
Csendes dalát ablakából nem hallom már,
megszökött a kacagás is, nincs ki hazavár.
A vén fenyők azóta már az égig érnek,
törzsükön éveiktől ránc karcok mesélnek.
A korhadó beteg meggyfán harkály vert tanyát,
gyógyítsa sebet, de virul még a rózsafád.
