Helena szerelmes versei

Lennél-e…
Helena

Ha jönnél, virágozna nékünk a rét,
kedvedért nyújtózna a látóhatár;
s jegenyék sudara írná az égbe:
Itt a tavasz,  a régen várt fecskepár.

Ha lennél, hajnalpíros ébredésem,
patak vizében fürdőző napsugár;
bukfencező tavaszi szellő a réten,
ki a hűs csalitosban is ki-be jár.

Ha lennél nékem halkszavú hegedűm,
ujjaimmal dallamot zokognék,
s ha elszakadna dalom sóhaja,
fájó szívem a szíveden csitulnék.

Lennél-e nékem hűséges múzsám,
kinek ajkán a hangok is dalolnak,
s ha szárnyalni támad majd a kedvünk…
bár törött a szárnyad, én megóvlak.

Rebbenő szirmok…
Helena

Eszedbe jut-e,
mikor csillagok ragyogtak
felettünk, s az égbolt
fényes csipkével varrta
jázminbokrunk ágát,
kacajunktól szirmok rebbentek,
s néztük fényeknek táncát.
Kerti padunkon
lestük szentjánosbogarak
éjszakai nászát,
szerelmes fényekkel hirdették,
kettőnknek románcát.

Adtam néki…
Helena

Fiolába zártam őrjítő illatát,
harmóniába szőtt sármos mosolyát,
hemoglobinnak égő tűz vörösét,
békéje virágát, szíve vad gyönyörét.

Lágy textilt, amely a vállára omlott,
mi rejtette kínjait, s azt a poklot…
a csendes belenyugvást, mellyel ölelt,
s vad álmait, amit tőlem követelt.

Adtam néki egy pókháló ölelést,
vad, fergeteges nász-éjberepülést,
szívemnek égető rubin virágát,
féltő-szeretetem halk kiáltását.

Szívem szüntelen lüktető vad zaját,
mi csikóként tombol, és adja magát.
Bár súgja: ne kergess buta álmokat…
sóvár lélekkel játszani nem szabad.

Ha a szív egyszer mégis, csendben megtér,
olykor szertelen ver, és mégiscsak kér.

Szeretettel hoztam egy videós versemet

Légy nékem…
Helena

Tükröm már te vagy,
leszek néked világod,
ki betölti az
űrt, s földi mennyországod
szerelmünkből építem.

Erős oszlopok
márvány grádicsán, sorsunk
tüskétlen lián.
Légy nékem árnyat adó
védelem, az életem.

A lugas…
Helena

A romkert végében vártál reám,
s a boltív karcsú ívén egy futó
lián, mely mögé rejtőzve osontam.
Zizzenő levelek altatták a
csendesülő neszeket, csak ketten
zavartuk szunnyadó ligetünk.
Párás melegben izzadtak a lombok,
alattuk állt még a kopott kerti .pad,
s jajdult a kovácsolt keret. Hány évbe
is tellett, hogy lábára rozsda marja
a búsongó éveket… Lám hajamba is
került egy-két ezüst szál, s az évek
rásimították végleg kezed érintését.
Leültem és vártam, hol bukkansz elő
a vadszőlő lugasa árnyából;
hol oly régen babráltál a gyöngyös
gombokon. Ajkamra csókoltál egy-két
sóhajt, és simogató kezeid szelíd
imát rebegtek bűnbánón a halmokon.

Hiába várok, nem jössz, csak emléked
motoz megfáradt szívemben, szüntelen.

Hajnali ébredés…
Helena

Mikor a hajnal neszei
áttörik a csendet,
s a természet bölcsője
dalára fakad;
úgy dalolok én is
a fénysugár táncára,
mint bársonyos ébredés
a lombok alatt.
Csak jelre vár a kis rebbenő
dalra fakadó, és máris fütyüli:
Csirió, csirió. Élni jó!
Árnyakat altat,
hűs lombok mélyén
a hűtlen éj-szerető,
s felkínálja aráját a napnak;
légyen hát, pirkadati menyegző.
Ha meglesed nászuk,
szentélyükben mezítláb lépdelj,
suta szellőlányok simítják majd utad;
természet elé alázattal, így térdelj.

 Égj el…
Helena

Orgonám bókol, nyakamba csókol.
Kopogtat halkan, lelkemnek balzsam.
Illatát érzem, szívemet féltem.
Suttog a szélben tavasz reményem.
Édes e dallam, csendül csak halkan.
Borzolja lelkem, eszemet vesztem.
Hullik a szirom, karodban izzom.
Ajkad a számon, oltsd el virágom.
Jön majd az éjjel, karomban égj el!

Tüzes az éjjel…
Helena

Szívem szelíden érted dobban,
s megannyi csillag csipkét sző
fölénk ezüstös szálból;
hogy légy nékem a legfényesebb.
S ha levetne égi pamlagod,
véled hullok én is
mezőknek pompás ölébe.
Magunkra húznám takarónk
árvalányhaj simítását,
s kalász párnánkat dagasztaná
virtuóz tücskök zenéje.
Szívem szelídsége már tűnne,
mert forró nyáron, tüzes az éjjel.

A rózsafád…Anyám emlékére
Helena
 
Az öreg kerítésen már régen nincsen zár,
idő végtelen kereke egyre körben jár.
Háza ablakában virág többé nem virít,
nincs kéz aki gondozná, és lelket is simít.

Ha arra visz utam búsan egy délután,
eszembe jut… itt lakott az én jó Anyám.
A szél repít felém sok sárgult emléket:
eltépett levelet, apró lélek-szirmot,
elcsukló suttogást, ezer fájó titkot.

Dermedten állok, arcát szüntelen keresem,
ölelném újra, de sajnos többé nem lehet.
Csendes dalát ablakából nem hallom már,
megszökött a kacagás is, nincs ki hazavár.

A vén fenyők azóta már az égig érnek,
törzsükön éveiktől ránc karcok mesélnek.
A korhadó beteg meggyfán harkály vert tanyát,
gyógyítsa  sebet, de virul még a rózsafád.