Bűvöletedben…/Evokáció
Írta: Helena
„Előttünk” a puha lábnyomok telet
Rajzoltak a sétányra, s az alkony, barna
Haj-fontadon fényesen felragyogott.
Félszeg árnyak osontak, “sugárkoszorút”
Vontak márvány homlokod köré, mintha
Búcsúzót, utolsó érintést küldenének;
Majd „csenddé” szelídülve szunnyadjanak,
Fények és hangok a néma merengésben.
Hajad selymének barna ragyogását
Beitta tekintetem, s érzékeimet örök illatod
Körbelengte. Reszketeg csipkebokor lehetne
Szépségednek égi mása… csodás e valód.
Magam sem értem, de betölti szívem
Ragyogásod, s az olthatatlan szomjúság;
Mégis talány számomra, hogy téged látlak?
“S a fényt szemem beitta a szívembe:”
Bűvöletedben csak álltam szótlanul,
“És percek mentek, ezredévek jöttek, ”
Szelíd bújással megfogtad kezem.
Pillám a rebbenőt lehunytam, hogy földi
Angyali ölelésedben érezhessem; végleg
Belém ivódtál, s mint sivatag homokjában
Az utolsó csepp két sóhajtás között,
Felszakadjon belőlem : “Mennyire szeretlek!”
(Evokáció: Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú c. verse alapján)
