Helena szerelmes versei

Pillantásod…
Helena

Emeld reám tekinteted. Arcod
kertjében szemeid, mint tündöklő
virágok nékem bókolnak esendő
asszonynak, ki gombolyítja pillantás

selyem fonalát. Tekinteted mély
kútjában öröm kutakodni, kincs
a benne rejlő fájdalom. A hajtincs,
ami ott incselkedik vélem, egyre

felizzítja vérem, mert függönyként
takarja szemed; fénylő dísze szép
homlokodnak. Apró virágszárak

a halovány ráncok, s én boldogan
csókolnék reá szirmokat, majd le-
szakítanám ajkam érintésével.

Engem, valóban elvarázsolt az énekesnő!!

Egy csodás zenét, dalt hoztam Néktek. Verset írtam, s az a kérésem, hogy a zene ütemére olvassad.

Szeretettel Helena

Füledbe bújok..
Helena

Fázol…ölellek,
szerelmemből szövök majd
puha takarót.
Karom óv,  ölelésem
sátorként borul föléd.
Dúdolok néked,
már füledbe bújik a
dallam, s csókom is
vár, csak kínáld az ajkad,
az eperízű édest.
Vészes a percek
rohanása, múló idő
szerelmet űz;
el nem csókolt csókjaim
már jajongnak ajkamon.

Valami édes…

Helena

Fájó, édes bús merengés
mikor arra gondolok,
minden csóknak könny az ára
egyszer te is megtudod.

Szemem olykor messze réved,
pillám rejti titkaim,
valami halkan  súgja: éld…
el nem csókolt csókjaid.

Valami édes, halk merengés
könnyeket csal a szemembe,
itt a tavasz, szirma bomlik…
nyugtalanság a lelkemben.

Bűvöletedben…/Evokáció
Írta: Helena

„Előttünk” a puha lábnyomok telet
Rajzoltak a sétányra, s az alkony, barna
Haj-fontadon fényesen felragyogott.
Félszeg árnyak osontak, “sugárkoszorút”
Vontak márvány homlokod köré, mintha
Búcsúzót, utolsó érintést küldenének;
Majd „csenddé” szelídülve szunnyadjanak,
Fények és hangok a néma merengésben.

Hajad selymének barna ragyogását
Beitta tekintetem, s érzékeimet örök illatod
Körbelengte. Reszketeg csipkebokor lehetne
Szépségednek égi mása… csodás e valód.
Magam sem értem, de betölti szívem
Ragyogásod, s az olthatatlan szomjúság;
Mégis talány számomra, hogy téged látlak?
“S a fényt szemem beitta a szívembe:”

Bűvöletedben csak álltam szótlanul,
“És percek mentek, ezredévek jöttek, ”
Szelíd bújással megfogtad kezem.
Pillám a rebbenőt lehunytam, hogy földi
Angyali ölelésedben érezhessem; végleg
Belém ivódtál, s mint sivatag homokjában
Az utolsó csepp két sóhajtás között,
Felszakadjon belőlem : “Mennyire szeretlek!”

(Evokáció: Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú c. verse alapján)

Kedves Látogatóim, vagy Látogatóm!

Napok óta elérzékenyülve figyelem a verseim körüli érdeklődést.

Talán egy “angyal” sietett, hogy örömöt szerezzen nékem, hogy  tudomásomra hozza,  figyeli tevékenységemet. Bár gondolhatnék egy pajkos-játékos kedveskedésre is. Nem árulom el,
hogy nékem mi a titkos sejtésem, de nem kíváncsiskodom, elkönyvelem annak, ami a szívemnek a legkedvesebb, vagyis az érdeklődést.

Szóvirágaim ily nagy hatással voltak a kedves olvasóra-olvasókra külön öröm számomra.

Nagy az örömöm, ha a számlálómra tekintek – amit bizonyára Te, ti is láttok, hogy elértem egy
csodálatos számot:    20.ooo olvasói létszámot.

Köszönöm szépen, s remélem a figyelem ezen túl sem lanyhul, mindent elkövetek, hogy kedves
olvasóim, olvasóm is örömét lelje verseim olvasásában.

Most még csak annyit mondanék, – egy idézet egy régebbi versemből –

Most szívemben nyár van szikrázó kék éggel,
Tele van a lelkem ragyogó tüzes fénnyel.

KÖSZÖNÖM!!

Helena

A tavasz érintése….
Helena

Nem aludt egész éjszaka, nyugtalanul rótta egyre az utcákat…
Hajtotta a vágya, a szerelem utáni sóvárgása ott dobolt a mellkasában szüntelen.

Váratlanul a távolban feltűnt egy leány, kit a hajnali fények különös szépségbe burkoltak. Vonzotta, s mint egy párját kereső hím kinézte magának…. szemét pihentette a lány vállára omló szőke haján. Úgy érezte, már végérvényesen elvarázsolta, szüksége van reá.
Gépies, puha léptekkel lépdelt…haladt felé, de a távolságot mégis úgy érezte mintha nem akarna csökkenni, és egyre távolibbnak és elérhetetlenebbnek tűnt a lány.

Lelkében a béke már régen elveszett. A buja tavasz és a lány közelségének illata különös hangulatba varázsolta.
Remegő kezekkel egy cigaretta után kutatott zsebeiben, és idegesen rágyújtott, majd egy mélyet szippantott a meleg füstből.
A hajnal már ott leselkedett a panelházak tetején, szürke egyhangúságukat falfirkák díszítették. Úgy álltak ott a kopár semmi közepén, mint óriási felkiáltójelek és jelezték a környezet számára, hogy nehéz sorsú emberek lakják, de érző emberek, a firkák is erről meséltek.

A pirkadatban néma a csend… alszik még mindenki, de amott egy balkon ajtaja zajosan kinyílt és megjelent egy kócos férfi.
Szemét megdörzsölte, hogy az éjszaka duzzanatát eltüntesse, majd egy mélyet szippantott a hajnali friss levegőből. Karjait széttárta – pizsamája ujja lassan felcsúszott – majd nyújtózott egy nagyot nyögdécselve.
Hangos érces hangján beleharsogta a hajnalba:

Hurrá…. itt a tavasz!

/Megjegyzés: A beillesztések  betűméret változást okoznak, ezért elég  bosszús vagyok./

Cseppenként lecsókolom…
Helena

Könnyeid ha akarod
cseppenként lecsókolom,
vagy hullani hagyhatom,
neveljen szív-virágot.

Fájó kínod meglelem,
mint kincset elrejthetem,
s felfűzöm gyengédségem
selymes lét-fonalára.

Rejtőzködve buggyannak,
s ölelésem menekvés
bölcsőjében már ringasz.
Vigaszt nyújtok karomban,
ne fájjon e kín tovább.
Cseppenként felcsókoljuk,
ajkadra mosolyomat.

Égj el…
Helena

Orgonám bókol, nyakamba csókol.
Kopogtat halkan, lelkemnek balzsam.
Illatát érzem, szívemet féltem.
Suttog a szélben tavasz reményem.
Édes e dallam, csendül csak halkan.
Borzolja lelkem, eszemet vesztem.
Hullik a szirom, karodban izzom.
Ajkad a számon, oltsd el virágom.
Jön majd az éjjel, karomban égj el!

Lelkem dallama…
Helena

Gondolataim
selyemszálára fűzöm
lelkem dallamát.
Csak te hallod, mert néked
szólnak a szív harsonák.

Néha egy gyöngyszem
is reá kerül, ajkad
számon szenderül,
majd bocsánat szirmokat
szórsz, s csókokban egyesül.

Ne csiklandjon….
Helena

Kis-leányka cseperedik,
Mellénykéje gömbölyödik.
Két kis zsemle megkel nyárra,
Csókra áll majd csöppnyi szája.

Apró szoknya… ez már rövid,
Szőke fejét be is kötik,
Hosszú haját copfba fonják,
Szép leányka: sokan mondják.

Selyem szalag leng hajában,
Legény csalja a határba.
Ring a szoknya, csípő táncol,
Kazal alján, hogy ficánkol…

Ne csiklandjon! Mert visítok!
Azért innen, el nem futok.
Tanulom a legényfogást,
Kazal mélyén a csókváltást.

Mire a fecskék hazatérnek,
Úgy gondolom meg is kérnek.
Jön a párom locsolkodni,
Fogok bíza sikongatni.

Nem rest ez a nyalka legény,
Vödröt fogni igen serény…
Virágszála hervadozik,
Estére majd…kivirágzik.

/Sajnos a szöveget nem lehet középre illeszteni!!/

Locsoló vers
Helena

Kapum előtt áll egy legény
locsolna, ha beengedném…
Rákacsintok, lelkem repdes,
nem lehetek csakis vesztes.

Hímes tojás az mi dukál,
locsol majd ő kerti kútnál,
röpül szoknyám, sikongatok,
jaj de fázom majd megfagyok.

Köszönöm is szépen néki,
egy baj van csak: szívét félti…
Holnap meglásd én locsolok,
csókolj inkább, nem locsogok.

Fényével vakítson…
Helena

Szivárvány színekkel rajzolnám az eget,
kócos felhőkkel szédíteném tekinteted.
Vessz el a természetnek buja szép ölén,
mint eltévedt őzgida őszidő ködén.
Szorgos igyekezet vezetné ecsetem,
mert szeretném, hogy meglásd minden apró kis
jelem, mit eléd tárnék; mint enyhet-adó
féktelen boldogság. Megalkuvó földi
mennyország, amit adhatok; és mellé néked
egy ragyogó csillagot, mely bennem született.
Újra festeném az éjszakai égbolt
misztikus varázsát, s a ragyogó vén Hold
minket csodálna, a bátor szeretőket;
könnyező búfelejtő-esendőket.
Majd odafesteném az én kicsi csillagom;
ha sebesen hullik, fényével vakítson.