1.0Helena szerelmes verseihttps://suttogas.cafeblog.huHelenahttps://suttogas.cafeblog.hu/author/Helena-2-2-2-2-2-2/<a href="https://suttogas.cafeblog.hu/files/2012/11/Varakozas.jpg"><img class="aligncenter wp-image-498" src="https://suttogas.cafeblog.hu/files/2012/11/Varakozas-300x200.jpg" alt="" width="448" height="299" /></a>   <h3><span style="color: #800080"><strong>Most kicsit más... mert emlékezem</strong></span></h3> <strong> </strong> <h4><strong>Ismét elrepült egy esztendő, de drága szeretteink ugyan úgy hiányoznak s arcuk nem halványul emlékeinkben, velünk vannak.</strong> <strong> Tegnap kilátogattam Szüleim és Nagymamám sírjához... a lelkem már nem háborog, csak nagyon fáj a hiányuk...Míg a sírjuk mellett tevékenykedtem, arra botorkált egy idős néni</strong> <strong> - gondolom - a fia oldalán.</strong> <strong> Kerestek valakit... ki tudja mennyi ideje, de a szóváltásukból az derült ki, hogy a fia már belefáradt a keresgélésbe. A nénike szemei fürkészően, mint egy riadt őzike szemei pásztázták a sorokat.</strong> <strong> Akaratlanul is hallottam mindent, de nem bírtam megállni, hogy ne intézzek hozzájuk egy-egy gondolatot, éspedig azt, hogy tán az irodában kellene érdeklődniük, csak egy-két adatnak a birtokában információhoz is tudnak jutni.</strong> <strong> A középkorú férfi dühödten reám emelte tekintetét és legyintett, - fogom is keresni - mormogta.</strong> <strong> A nénike behúzta még a nyakát is, görcsös ujjai között a meglankadt kis csokrát tanácstalanul csak szorongatta.</strong> <strong>Én közben távozni készültem már, de meghallottam amint a néni a fiának  mondott: - Leteszem arra a sírra - és egy távoli elhanyagolt sírra mutatott.</strong></h4> <strong>Elfáradt, beletörődött, hogy még az emlékei, a memóriája is cserbenhagyta, már ezt is elvette tőle a hosszú élet. Most már nem maradt semmi néki.</strong> <strong> Üres az őszbe borult feje, csak emlékfoszlányok maradtak benne.</strong> <strong> Talán csak a megszokásai hozták ki a temetőbe.</strong> <strong>Nagyon elszomorodtam, mert el tudtam képzelni, hogy milyen keserűség lakozhatott a lelkében.</strong> <strong> Nem mindenkivel kegyes a sors, hogy emlékezni tudjon, hogy létezzen egy kis fiók miben az emlékeit őrzi.</strong> <strong>Míg így tanakodtam magamban, a Nagymamám sírja felé vettem az utamat. 99 éves volt mikor elvitték az angyalok, de az esze a helyén volt haláláig. Főleg a hosszútávú memóriája volt nagyon éles.</strong> <strong>Sosem felejtem... már több mint egy éve ágyban fekvő, magatehetetlen volt szegény, s én nap mint nap mentem hozzá reggel 8 órára és egész nap vele voltam. Megfőztem, végeztem a dolgom, rendbe tettem a Nagyit és beszélgettünk. Felidéztük a múltat. Nagyon szerette ezeket a beszélgetéseket. Olykor jó nagyokat nevettünk a régi gyermekkori csíntevéseimen.</strong> <strong> Egy reggel mikor a reggelijét bevittem egy tálcán az ágyába, amit aztán jóízűen el is fogyasztott, különös fények ragyogtak a szemeiben, bár homály fedte, de mégis.... másként fénylett. Most már tudom, a boldogság csillant a szemén.</strong> <strong>Arra kért, hogy üljek mellé az ágyára. Megfogta törékeny görcsös kezeivel a kezemet, s próbált odahúzni magához, mintha súgni akarna valamit.</strong> <strong> Engedelmeskedtem és hozzá is hajoltam, persze senki nem volt ott rajtunk kívül, - de nagy titkok nyomhatták a lelkét - gondoltam.</strong> <strong>Lesütötte a szemeit, mint aki alszik, vagy álmodik, s csendben csak annyit mondott</strong> <strong>- Álmodtam gyerekem a Papával, álmodtam....</strong> <strong>Már vagy 40 éve elment a párja... Nagypapa, szegény egy hosszú betegség után megpihent.</strong> <strong>Láttam, hogy még nem fejezte be a mondandóját, s reá kérdeztem.</strong> <strong>- És mit álmodtál Nagymama?</strong> <strong>A szeme még mindig lehunyva, s csak halkan ennyit súgott:</strong> <strong>- Tudod..... azt... azt a jót.....</strong> <strong>Könny futott a szemeimbe, hiszen a sorsa kegyes volt hozzá, mert megajándékozta őt ezzel az álommal, ezzel a képességgel, ami egy boldog pillanatot adott néki még ily gyengült állapotában is... igaz csak álmában, de mégis.</strong> <strong>Csodás, hogy egy asszony érzékei még 99 évesen is érzik a test a szenvedély hiányát....tudnak emlékezni arra a "jóra".</strong>   <h4 style="text-align: center"><strong><span style="color: #800080">Mama hívlak..</span></strong> <strong> <span style="color: #800080"> Helena</span></strong></h4> <p style="text-align: center"></p> <h4 style="text-align: center"><strong>Mondd Mama…</strong> <strong> Esténként, mikor láz gyötri homlokom,</strong> <strong> érzed-e még ugyanazt,</strong> <strong> Mint egykor régen, azon a hajnalon,</strong> <strong> Hogy hívlak, és vágyom kezed</strong> <strong> Gyógyító erejére,</strong> <strong> Szavaidnak lázat csitító melegére?</strong></h4> <p style="text-align: center"></p> <h4 style="text-align: center"><strong>Érzed-e, hogy gondolatom hozzád száll,</strong> <strong> Elmondhassam Néked azt, ami nagyon fáj?</strong> <strong> Gyötrődöm, mert az életem, ez a végzetem.</strong> <strong> Bocsáss meg, ha néha vétkezem…</strong></h4> <p style="text-align: center"></p> <h4 style="text-align: center"><strong>Gondolatban karjaimba zárlak,</strong> <strong> S mint kicsi gyermek, még most is nagyon várlak.</strong> <strong> Ringatnálak, mint Te egykoron</strong> <strong> Azon a lázas hideg hajnalon.</strong> <strong> Most Nékem kellene vigyáznom reád,</strong> <strong> Mégis én hívlak, mert néma a szád….</strong></h4> <h4 style="text-align: center"><strong>Néma a szád…</strong></h4> <p style="text-align: center"></p> <a href="https://suttogas.cafeblog.hu/files/2012/11/bezarult_egy_ajto.jpg"><img class="aligncenter wp-image-499" src="https://suttogas.cafeblog.hu/files/2012/11/bezarult_egy_ajto-300x225.jpg" alt="" width="186" height="139" /></a>     <p style="text-align: center">[embed]https://www.youtube.com/watch?v=QbaR6qQXmYM[/embed]</p>rich