Egy kicsit most más...

1.0Helena szerelmes verseihttps://suttogas.cafeblog.huHelenahttps://suttogas.cafeblog.hu/author/Helena-2-2-2-2-2-2/Egy kicsit most más...<center><img src="https://suttogas.cafeblog.hu/files/hga160.jpg" class="blogkep" align="center"></center> Kedves Barátaim! Annyi mindenről esik szó a blogjainkban, próbáljuk megtölteni tartalommal, de nem szeretném felsorolni, hogy mi minden tarkítja az oldalainkat. Azon gondolkodtam, nem minden ember tud verset írni, dalolni, oldalt szerkeszteni és sorolhatnám tovább a képek szerkesztésétől kezdve mi mindent, de a betűvetést azt mindenki ismeri. Éveink több-kevesebb számmal boldogítanak minket, s az éveink számával az emlékeink is sokasodnak, amelyekre szívesen visszaemlékezünk, mert kedves számunkra. Többnyire minden ember szereti az anekdotázást, szívesen eleveníti fel gyermekkora csíntevéseit, de nem feltétlen gyermekkori.. szóval ami ebbe a témakörbe belefér és szívesen elmesélnéd kópéságod történetét. Régen a falusi élet a téli időszakban is nagyon mozgalmas volt, az emberek összegyűltek a kukoricatörés alkalmával, s hogy a munka ne legyen monoton és unalmas, továbbá a téli estéket színesebbé varázsolják, a kezük is és a szájuk is járt. Nemcsak dolgoztak, meséltek, énekeltek, hanem szerelmek is szövődtek. Ki ne szeretné a valós mesét? Én nagyon szeretem, mert életünk egy-egy szeletkéje, ami az idő múlásával még kedvesebb, még féltettebb kincsünk. Jó időnként felfrissíteni. Indíthatnák mi is egy ilyen meleg hangulatú anekdotázó kis közösséget, jókat nevetnénk a vidám történeteken. Ezennel én most befűtök a kemencébe, már pattog a tűz, jó sok kukoricacsutka be van készítve és a kemence parazsán sül már a kolompér, kukoricát is süthetünk, tököt és ki amit szeret. A petróleum lámpa lángja halványan ide-oda táncol a vert falon, amott a sarokban egy pók szövögeti hálóját, a félhomályban megvillan egy-egy lány-legény szemében a tűz. A fiúk kaphatnak egy kupicával, de csak módjával, talán jobban megoldódik a nyelvük... Meséljél, és mi hallgatjuk. Ennek a kis anekdotázásnak adjunk nevet " Rég volt, igaz sem volt" s ha ezt a feliratot meglátjuk a blogok napi kiírásaiban, akkor tudjuk mit rejtenek a sorok, mire számíthatunk. A "csűrből" már a halk zeneszó is kihallatszik, a falu muzsikusa már húzza csendesen, hallod? "Kis kút kerekeskút van az udvarunkban" Gondold át és várunk. Nem kell kopogtatnod, a belépőd a Te meséd. Kedveseim, mivel ez az ötlet az én fejemből pattant ki, úgy érzem kötelességem, hogy az első kis történetet én meséljem el és osszam meg véletek. Egy kis időutazásra viszlek benneteket a gyermekkoromba. Nagyon szép emlékemet osztom meg most véletek. Mily meghatározó egy gyermek életében a nagyszülőhöz fűzött kapcsolat. A nagyszülő másképpen szeret. A nagyszülőnek első helyen áll az unoka, s főleg a szeretet övezi a kapcsolatukat. Biztos néktek is van kedves szép történetetek ami a Nagymamához fűz benneteket. . Az én nagymamám már elment, s most gondolom szívesen hallgatja ő is a kettőnk nagy kalandját, amit most felelevenítek és megosztok véletek. Mielőtt belekezdek a mesébe, megpakolom a kemencét kukoricacsutkával, s míg a tűz lángol addig a történet végére is érek, és mindenki kap a végén egy sült almát. Azért a kezetek járjon, fogyjon az a temérdek kukorica, szorgosan morzsoljátok, de a figyelmeteket ajándékozzátok nekem. Tisza parti nyár.... Helena. Egy kedves gyermekkori történetet mesélek el Néktek, mi szívemnek oly kedves. Drága Nagymamám emléke örökké él a szívemben. Soha nem feledem azt a nyarat, amit együtt töltöttem véle, a kukorica szárából készült kicsi palotánkban, ahol csak egymásnak és egymásért éltünk. Aprócska leányka voltam még mikor Nagymamám engem tartott arra érdemesnek, hogy magával vigyen a Tisza partján meghúzódó kukoricaszárból épített nyári palotájába. A három unoka közül én voltam a legnagyobb, s talán az én kezeimet tartotta leginkább munkára termettnek, hogy kevéske erőmmel és igen nagy szorgalmammal támogassam Őt a kukorica betakarítás fárasztó munkájában. Lázasan készülődtem, s boldog voltam a kitüntető figyelméért. Csüngtem rajta... míg esténként mesélt, hogy hogyan telnek majd a napjaink a Tisza partján. Mesélt a folyam csodálatos világáról, az ott élő emberek életéről, munkájukról, hiszen jól ismerte a dolgos hétköznapok egyhangúságát, hiszen az Ő gyökerei is onnan eredtek. Meg is állapítottam, hogy nehéz a sorsuk, mert mindent a két kezük erejével kellett előteremteni. Ekkor még nem is sejtettem, hogy az a bizonyos minden, mit is takart. Nagyon vártam az indulás napját. Már az is lázba hozott, hogy hazaérkezésem után elkezdődik számomra az iskola, mert iskolakötelessé váltam. Kis életem nagy fordulatának számított a szeptember eljövetele. Elérkezett a nagy nap az indulás napja. Életemben még soha nem ültem vonaton. Hosszú fárasztó út előtt álltunk. Nagyi a holminkat egy kopott utazó táskába pakolta, s az útravalónak szánt elemózsiát egy hatalmas kockás kendőbe tekerte, minek aztán összekötötte a négy sarkát, valahogy a hátára kötözte. Szegény, mint egy mozgóárus úgy nézett ki. Nagy izgalom fogott el, elhelyezkedtünk és a vonat pöfékelve elindult. A letekert ablakon kitekintettem, és a sűrű hömpölygő füst az arcomba csapódott. Apró kicsi szikrák repkedtek a füst között, mint megannyi parányi csillag cikáztak a szemeim előtt. Az orrom ismerkedett ezzel a nehéz füstszaggal, ami végül is, nem tűnt számomra kellemetlennek, sőt... Nagymamám kis idő elteltével elővette a nagy kockás kendőt és olyan „terülj-terülj asztalkám”-ot varázsolt elém, hogy szemem-szám tátva is maradt. Útitársaink döbbent arcát látva Nagymamám, végigkínált mindenkit, s illendőségből csak a finom előző nap sütött almás rétesnek nem tudtak ellenállni. Jóízűt ettünk-ittunk és én, a korai ébresztés miatt álomba is szenderültem. A vonat kerekeinek monoton kattogása, a tele pocak, meg is tette hatását, elaludtam... Álmomban már ott jártam a Tisza partján. Elég kusza álmom volt, hiszen sosem jártam vidéken, nagy folyó mennyire nagy fogalmam sem volt. Mire felébredtem, rövid idő után már meg is érkeztünk. Egy kalapos, bajuszos bácsi várt bennünket, s egy lovas szekérről felénk kiáltott: - No... megérkeztek, kijöttem magukért Margit, mert ez a kicsi jányka nem bírja majd a hosszú utat a gáton. - Köszönöm Mihály, én bírom... de a gyerek... - s felém bökött azzal a csontos vékony ujjaival, melyek a sok munkától el is voltak deformálódva, de mikor simogattak... az maga volt a földi boldogság. Nagyi és Mihály bólogattak nagyokat, mintha a legnagyobb egyetértés lett volna közöttük, legalább ebben a kérdésben. - Aztán mi újság, hogy van a család? – kérdezte Nagymamám. - Jól vagyunk, csak a Riska miatt aggódunk, mert borja lesz. Nem sok szó esett míg a szekér haladt. Nagyokat hallgattak, s időnként csak Mihály hümmögött a bajusza alatt, mintha a világ dolgait tárgyalta volna magában. Az eső mosta gáton a szekér a keréknyomán haladt, de el sem lehetett volna térni, mert abból a nagy mélyedésből csak valami földöntúli erő lett volna képes bennünket eltéríteni. Csodamód élveztem a szekerezést, főleg ott hátul, mivel a szénakupac közepén lettem elhelyezve. Finom szénaillat csiklandozta a orromat, s elnyúltam... csodálattal néztem a kék ég tisztaságát, a lassan vonuló fellegeket...A teljes panoráma hatására szinte lebegtem ég és föld között. Rácsodálkoztam, hogy némelyik felhő milyen mókás alakzatot öltött, s gyermeki fantáziámat szabadjára is engedtem, próbáltam kitalálni mit is rajzolt az égre az a pajkos nyári szellő. Időnként egy-egy madár - még gólya is -, díszítette a kék ég azúrját. Csodákat láttam...álom és ébrenlét között lebegtem, s időnként le is hunytam a szemem, mint aki szeretné elmenteni emlékeibe ezeket a mesébe illő képeket. Egy jó órai kocsikázás után meg is érkeztünk. - Héééé... hangzott el a vezényszó, és a szekér nagyot zökkenve megállt. Az öreg lovat hazavezette az út, a keréknyom, akár behunyt szemmel is haladhatott volna az istállóig. Körülnéztem... kerestem a palotát amit Nagymama beharangozott, de nem láttam én semmit. Leszálltunk a szekérről, majd a csomagokat hátunkra vettük és elindultunk a gát oldalába - lefelé. A lábam szárát a magas fű csapkodta, furcsa érzés volt ilyen terepen a gyaloglás, hisz annyi újdonság volt megtapasztalható számomra. Hevesen elkezdett viszketni a vézna lábam, a fűszálak némelyike be is vágta gyenge bőrömet. A fűben a szöcskék csak úgy ugráltak, s közben nagyokat ugrottam én is örömömben, mert tudtam, hogy nagyon élmény dús napok várnak reám. Az ugrándozás aztán meglepetést is okozott, mert megcsúsztam, a jobb lábam kicsúszott, valamibe beleléptem. Jajgatásomra Nagymama hátrafordult, nagyot nevetett, s közölte hamiskás mosollyal mondta - Ó csak egy lepény. Lepény-lepény, de milyen büdös - mondtam én. Hogy milyen állatnak volt a "műve" azt még akkor nem is tudtam. Megszégyenülve próbáltam a talpamat a fűben tisztogatni, de egyre veszedelmesebben kentem össze magam. Egyszer csak egy kukoricatábla szélénél megállt Nagyanyám... Kendőjét a fejéről lehúzta, a tarkóján a karikába font kis haja kócosan előbukkant, és elégedetten kifújta magát. Megtörölte a kendővel verítékező homlokát és egy cuppanós puszit nyomott a megizzadt homlokomra. - Megérkeztünk kincsem...és egy nagy sóhajtás hagyta el az ajkát. Rémülten körülnéztem, de nem láttam semmit, csak egy kupacot kukoricaszárból... - Hol van a palotád... kérdeztem. - Itt van az orrod előtt... ez a csodapalota csak most éppen, ilyen kicsinek mutatja magát. Ne izgulj kincsem, estére felépítem és a csodájára fogsz járni. Kiülhetett az arcomra a rémület, mert Nagyanyám a csontos, bütykös ujjaival egy barackot nyomott a fejem búbjára és újra így szólt: - Sose búsulj kincsem, olyan vackunk lesz, hogy még egy királykisasszony is megirigyelné... Fogalmam sem volt, hogy mi az a „vackunk”... No, de Ő biztosan tudja – gondoltam. Leültem a kukoricaszárak mellé és néztem, hogy serénykedik. Hordta a szalmát... tömte a zsákot... porzott a keze alatt, ami oly sebesen járt, mint a motolla. Előkerült minden kellék, ami szükséges, vagyis a legszükségesebb. - Ne búsulj, nem szenvedünk hiányt semmiből... mondta. Én boldogan hittem néki, mert igen erős asszony volt, tekintélyt parancsoló magabiztossággal mozgott és tette a dolgát. Hej az én Nagymamám, csoda egy asszony - gondoltam, Ifjú korában sokszor gyakorolhatta a palota építését és a szalmazsák tömését. Alig telt el egy kis idő, lakályossá tette a mi kicsi kukoricaszár palotánkat. Estére már igen elfáradtunk, s vödörrel a kezünkben, melyre kötelet erősített, lementünk a Tiszához vízért az esti tisztálkodáshoz. Ott a kunyhó előtt - a csillagok kíváncsi tekintete elől nem tudtam elbújni – mosakodtunk, majd négykézláb bemásztunk a szalmaillatú palotába . Elnyúltam... finom szénaillat vett körül, s a távolban tücskök muzsikáltak. A kunyhó bejáratával szemben feküdtünk, kiláttam és a csillagos égbolt megannyi apró mécsesét csodáltam. Időnként összerezzentem, mert az est neszei ismeretlenek voltak számomra. Nagyanyám hirtelen felült - mint aki megfeledkezett valamiről -, összekulcsolta megfáradt öreg kezeit és elmondta esti imáját. Mi Atyánk Isten.... Éreztem, hogy nékem is követnem kell őt, mert erre tanított kicsi gyermekkorom óta. Minden hétvégén elvitt magával a templomba, s úgy mondtam az imát, mint aki így született ennek a tudásnak a birtokával. Oly nyugalom szállt meg... a csend, a csillagos este varázsa, gyermeki fantáziám megmozgatta,s álmodoztam és egy pillanat alatt elvarázsolt királykisasszonynak, a kukoricaszár palatájának úrnőjének képzeltem magam. Hatalmas báltermeket láttam, melyeket az esti mesékből ismertem. A csillogást, a gyönyörű ruhákat. Ezeknek képzeletbeli birtoklásával szenderegtem, és álomba is ringatott ez a csodás álmodozás. Időnként eszméltem... mert Nagyanyám hamarabb elaludt, és halk egyenletes szuszogása, mit szuszogás,inkább horkolása biztatott, hogy aludj kicsim, aludj... Másnap reggel korán ébredtünk, mert rengeteg volt a munka, 40 sor kukorica várt. Kemény feladat volt... időnként esedezve ránéztem Nagyanyámra, egy kis pihenőért könyörögtek szemeim, de aztán fürgén próbáltam utolérni... de hiába, mert néki a vérében volt a föld szeretete, a szorgalmas paraszti kéz fürgesége. Az én parányi kezeim nem szokták az ilyen munkát, de hősiesen iparkodtam, hogy lemaradásomat behozzam. Karomat összekaszabolta a kukorica éles levele, égő fájdalommal büntetett, mert megsértettem gőgösen álló szárait. Így telt el két nap,s már sajgott mindenem, a hátamat felégette a nap. Nagyanyám egy óriási kendőt kötött a hátamra, hogy védje bőrömet a nap kegyetlenül égető sugaraitól. A mezítlábas élet talpaimat is felsebezte, a szúnyogok csípései hatalmas dudorokká nőttek, s a testem tele volt sebbel. Nagyon mélyen bevágták a levelek gyenge húsomat, égett a fájdalomtól, de összeszorított fogakkal tettem a dolgom. Erőm már fogytán volt, lassult a tempóm, mire Nagyanyám elkezdett biztatni: - Igyekezz kincsem, mert jönnek a fellegek, estére végeznünk kell... Feltekintettem az égre, s egyre sötétebb és sötétebbé változott az égbolt, villanások cikáztak a távolban. Utolsó erőinket is összeszedve még a zivatar előtt befejeztük a munkát. Gyors mosakodás következett, enni csak egy pohár tejet kívántam, amit a gátőr felesége Maris kis alumínium kannába lehozott nékünk. Szerény vacsoránkat elfogyasztottuk, lefeküdtünk, majd Nagyanyám meséjére el is aludtam. Még hallani véltem a villámok haragját...a Tisza felületén időnként bukfencet hányó halak csobbanását. Majd egyre zordabbá vált az idő, s már vad erővel zúgtak a fák, villámlott, de állták a vihar ostromát. Időnként a szűkre szabott palota ajtónyílásán – ugyanis nem volt ajtó - bevilágított az égi lámpás haragja. Palotánk oltalmában, biztonságban éreztem magam, összekuporogtam, s odabújtam Nagymama oltalmába. Fogalmam sincs, hogy mire ébredtem, de amikor magamhoz tértem, Nagyanyám hangját véltem felismerni, egyre közelebbről, egyre tisztábban, ahogy az álom elszállt a szememről. - Kelj gyorsan kincsem, mert elönt minket a víz... Felültem... szemem hiába dörgöltem, nem láttam semmit, csak akkor, amikor a villám a lámpásával jelezte, hogy még itt van, nem tágít, majd móresre tanítja a városi embert. Folyt a víz a szalmazsákra, mindenünk elázott, nedves lett minden, és a felhőszakadástól patakokban folyt a víz. Ürgének éreztem magam, akit kiöntenek. Keserves sírásra fakadtam, mert a biztonságosnak hitt palota, mégsem volt olyan biztonságos. Hát persze, csak mókázott Nagyanyám - gondoltam durcásan - hiszen ez, csak egy kis viskó. Kimásztunk a vackunkból, majd Nagymama sebesen a hátára kapott, és futásnak eredt a gátőr háza felé. - Ne sírj galambom, van menekvés... - nyugtatott, de én a nyakamat is behúztam, úgy kapaszkodtam belé, mint a fuldokló a szalmaszálba. Ha akart volna se tudott volna elhagyni. Szorítottam... mert Ő volt a menekvés kulcsa. Olyan ostorcsapásokkal büntette a tájat a vihar, félelmetesen zúgtak a tisza parti fák. Időnként hatalmas reccsenés jelezte, hogy leszakadt egy ág. Bőrig ázva, reszketve a félelemtől elértük a gátőr házát, és bekopogtunk az apró ablakon. Nagymama jajveszékelve kiabálta: - Jaj, Mihály! Engedjenek be, mert elöntött a víz... Az ablakban megcsillant a pislákoló petróleum lámpafénye, és hosszú fehér hálóingben, csizmában és kalapban Mihály, és kinyitotta az ajtót. Gondoltam is, míg az ajtót kinyitotta, mi a csudáért nem enged már be. Ki gondolta volna, hogy ilyen "szerelést" ölt a mi tiszteletünkre. Felesége a konyhában sürgött-forgott, a kemence mellett a padon fekvőhelyet készített számunkra. Egy nagyon kellemetlen szagú szőrme alkalmatossággal letakarta, egy másikat takaró gyanánt adta és jó éjszakát kívánva, elfújta a petróleumlámpát. Ennek a lámpának az illata is újdonság volt számomra, nagyon tetszett, jó nagyokat szippantottam a fülledt melegből. Lefeküdtünk Nagyanyámmal vackunk biztonságába, de engem zavart a szőrme illata, amiket éreztem. Nagyanyám testét körém fonva átkarolt, és így, megnyugodva csendesen el is aludtunk.. Másnap reggel Mihály hangos kiabálása ébresztett mindenkit, s a libák versenyre keltek a gazdával úgy gágogtak. Nyakukat előrenyújtva futkároztak, gágogtak, sziszegtek, a tehenek bőgtek, s hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ezek a hangok számomra nem voltak ismerősök. Kiugrottunk a vackunkból, szaladtunk az udvarra, hogy mi is történhetett, mi ez a hangzavar. Nagy volt a riadalom, mert egy fiatal borjú játékos kedvében ráugrott a verem tetejére, és beszakadt. Szegény boci… tehetetlenségében csak bőgött - bőgött, az anyja úgyszintén. A gazda a gerendákat a boci hasa alá helyezte, majd éppen egy hozzájuk érkező nagy bajszú bácsival kimenekítették a pórul járt boci csemetét. Vidáman, farkát ide-oda csapkodva szaladt az anyjához, s oldalát megbökdösve kérte a finom tejecskét vigaszként. A nagy izgalom elmúltával mi is kaptunk egy jó nagy pohár frissen fejt tejet, egy nagy szelet vajas kenyérrel. Még most is érzem, annak a ropogós kenyérnek és vajnak a finom illatát, amit a gazdaasszony szorgos két kezével készített, továbbá azokat a falusi ízeket, melyek örökre beivódtak az emlékeimbe. Soha nem felejtem azt a nyarat. A Nagymamámat, a kukoricaszár palotát, miben a Nagyi jóvoltából királylánynak érezhettem magamat minden éjszakán. Nagy kár, hogy a mai gyerekek ezt a csodát nem élhetik meg, vagy talán mégis… Mert mi is kell ehhez az élményhez? Egy jóságos Nagymama... ki munkára neveli a csöpp kezeket, és nagyon sok szeretet, ami egész életünket beragyogja. Hét ennyi volt az én "emlékkincsem". A mai napra bezárom a kincsesládámat. Most megkapjátok a sült almátokat, és egy barackot a fejetekre. Legyen szép napotok. Szeretettel mesélte: Helena rich