Harmatos pirkadat…
Szűcs Helena
Még izzik az égnek tüzes korongja,
és nyílik az akácfa a házam előtt,
várom szép álmom, hogy valóra váljon,
vigye mi rossz volt: boldogság temetőt.
Nyaram még parazsát szítja,
szememben ragyog a harmatos pirkadat,
ha jönne az ősz és barna hajamba
ezüstöt szőne a szerelmes alkonyat.
Elnyílik a virág akár az élet,
szép kedvesem még megvagyok én,
ölellek szívemre, ha megtérsz hozzám,
s enyém leszel-e, mert úgy szeretném.
Búsongó szíved hullatna-e könnyet,
mert többé fejedet már nem hajthatnád,
ölelnéd-e végső szép emlékeinket,
virággal köszönve, búcsúzna-e a szád.
Ha időmnek kereke lassan megfárad,
fejemre őszt hímez a tovatűnő nyár,
hív-e szemed ködös hajnalt járva,
majd üzensz-e nékem, hogy hozzám találj.
Felsajdul fájdalmam, ha nem lellek újra,
mert rabolt a tél, hisz kopogtat már…
megdermedt könnyeim arcomra simulnak,
erőm veszett, karom is hiába vár.
