Ezüst kincseim…
Az ágyadon ültünk, magadba néztél,
tekinteted távolba merengő;
– vajon merre futhatnak kusza gondolataid…
Elcsentem volna a fonál végét,
hogy utoljára utolérjelek, de nem vártál,
csak hajtott egyre tovább nyughatatlanságod,
hogy elérd a semmit; ami már, csakis a tiéd.
Keze takaróján nyugodott,
tétován simítgatta gyűrődéseit,
mintha morzsányi kapaszkodót keresne.
Reszkettem, mert félelmet nyögtek az utolsó percek,
s kezeink fáradtan az ölembe hullottak.
Szólítottalak: Mama!
Nem hallottál, tán magadban akartál maradni;
óvtad csended , s kínt nyögött a némaság.
Könnyezve néztelek…
s féltő tekintetemet is lesimítottad magadról;
– a hajam… mondtad, alig hallhatóan.
Hófehér kis tincseidet simogatták ujjaim…
Utoljára igazgattam ezüst kincseimet.
Szűcs Helena
