Hányszor éreztem már fájdalmát a múló alkonyatnak,
mikor a napkorong utolsó sugaraival intett felém,
s mint búcsúzó szerető, dajkált szemlesütve, tenyerén.
Ó én szegény, kit elhagy olykor a remény,
magamtól kérdezem; vajon látom-e még a holnapom…
Az idő kimért… s patikamérlege ide-oda billen.
Az életnek hintája hol fent, hol meg lent, mint a libikóka,
vagy egy lengő hinta. Lánca átlendít-e a tegnapok aranyló alkonyán…
Remélem, hogy még megkapom, miről álmodom…
Meddig virulhat mosoly rózsája, halványuló ajkamon…
Mennyi álmot sző az ember… talán, ma… majd egyszer – gondolja.
Dédelgetni ezt olyan nagyon jó, de mégis…
már leselkedik fejem felett az örök alkony,
de még nem hagyom, hogy elragadjon.
Még igenlő az élet, hajtanak az álmok, addig is az élettel hintázok,
kacagva cicázok.
Lendítsen csak örömök mezejére, hol mindig süt a nap,
ragyogó az égnek kékje; s a látóhatár fut a végtelenbe,
határt nékem nem szab.
Ha egyszer elszakadna majd hintámnak a lánca…
add sorsom, hogy ne a földre zuhanjak; hanem karjaidba,
s onnan repíts csókjaiddal a mennyországba.
Szűcs Helena
