Déja`vu…

Déja`vu…

Valami különös érzés kerített már
a hatalmába, olyan édesen-keserű,
s itt dörömböl lelkem mélyén arra várva,
hogy fejtsem meg a titkát. Csak néz szomorú
szemeivel segíteni szeretne, s vár…
Bennem szüntelen visszacseng egy kedves hang.
Ismerem… Szinte újra hallom önfeledt
kacajának felszabadult baritonját,
mintha már sok éve nékem adta volna
pillantásának emlék foszlányát; s azok
az apró fények a szemében, parányi
titkos üzenetként villannak, mikor a
vágy-pillantás bűvöletben egyesülünk.
Úgy bújok nézésébe, mint ki örökre
szeretne elveszni, hogy ne találjon meg
még az emlékezet sem, s oly jó kábultan
lebegni ebben a bizonytalanságban.
Érzem, hogy Te értem születtél, s oly sokat
álmodtam, vagy tán éltem is át e különös
találkozást, de hisz ez most valóság. Itt
állsz előttem, s érzem a lélegzeted és
minden reszketésem egy igenlés arra,
hogy csak az a láthatatlan ajtó választ
el minket; mely érintésemre lepkeszárnyak
könnyedségével rombolja a világ minden
gátját. Szemünk függönye mögé rejtőzködve
megleljük kettőnk “déja` vu” szép örökét.