Helena szerelmes versei

Esti dal…

Száll a dalom
hozzád messze,
érkezik lopva
a csillagos este.
Hullám ringatja
ingatag csónakom,
lágy esti széllel
búsan dúdolom:
Szép nyári alkonyat,
vidd el hozzá
szomorú dalomat.

Most sem jön senki…
(Szonett)

Aranyló ősz, már a kertekbe tévedt,
megállt tétován, és a kapu előtt
hajnali ködöt szórt, szomorú képet;
hulló leveleket, őszi szemfedőt.

Az én drága Anyukám már évekkel ezelőtt eltávozott.

Szüksége van a lelkemnek arra, hogy írjak róla, Neki.

Sírjatok hegedűk..

Sírjatok hegedűk,
keserűk a könnyek,
bánatom cseppjei,
szemeimbe szöknek.

Lobogva…

Részegülten csendül bennem
a meztelen vágy,
dermedt ajkamon oldódik a szó.
Felszakítom.
Fakadjon dalra a hallgatás,
mint hárfán a húr,
hogy bongjanak füledbe édes szavaim.

Éjszakánk lobban, karodba űz,
és félszeg dalaink trilláznak,
mint sóvár csalogány.
Már áramlik csókjaink íze,
édesült csendünkbe merülünk,
végtelen e csobbanás.

Szűcs Helena
.

Tiszta ruhám…

Lásd, pőrén állok előtted,
csak egy utolsó, mi még rajtam van,
levetted minden óvó leplem,
s én, csak mosolyogtam rád, boldogan.

Kibékülés…

Írta: Szűcs Helena

Ölelj Kedvesem, vonj az öledbe,
simítsd el arcom bánat mosolyát,
erős karoddal öntsd belém erőd,
kérlek, maradjunk így egy éjszakát.

Hangos-videós változat előadásomban:

Csillaghullás…

Ha majd… csendülnek újra fülemben
hallgatag szólamok,
s éjjelente a lefátyolozott
ragyogás lezuhog,
fénycsóvát lenget függönyömön át,
haló csillagoknak
végső, búcsúzkodó üzenete.
Kihunyt szerelmeknek
kóbor árnyai, némán zuhannak,
égi veszedelmek,
hullanak… hullanak.

Lelke van…

Sárba tiport virág szirmok,
a tegnapból ez maradt,
megtépázott rózsabimbók,
gyenge száruk meghasadt.

Tegnap még oly üdék voltak,
mára szívig ér jajuk,
harmat koszorúval többé,
nem díszíti hajnaluk.

Fáj ezt látnom, mert
virágomnak lelke van,
megtörve, de nem feladva
tudja, s hirdeti;
hogy az életéhez, így is,
joga van.

Szűcs Helena

Csak egy megjegyzés a versemhez:

A virág akkor is szép és a természet része, ha sérült, de ez vonatkozik minden másra!

Csak egy kis információ a versem mellé, aki a “Szender” fogalmát nem ismerné:

“Szender” a lepkefajhoz tartozó gyönyörűség, amit a képen is látsz. Néhol, a kertekben fellelhető, több fajtája is létezik. Hosszú szívókájával cseni a virágpor nektárját , és gondoskodik a beporzásról. Valóban, a “szender” azt jelenti, hogy szendergő, ugyanis egyes fajai egész nap szenderegnek fák törzsein, és az esti órákban lesznek aktívak. Képes a virág felett hosszú ideig lebegni. A szender, a magyar kolibri. Csodás kis lény.

Déja`vu…

Valami különös érzés kerített már
a hatalmába, olyan édesen-keserű,
s itt dörömböl lelkem mélyén arra várva,
hogy fejtsem meg a titkát. Csak néz szomorú
szemeivel segíteni szeretne, s vár…
Bennem szüntelen visszacseng egy kedves hang.
Ismerem… Szinte újra hallom önfeledt
kacajának felszabadult baritonját,
mintha már sok éve nékem adta volna
pillantásának emlék foszlányát; s azok
az apró fények a szemében, parányi
titkos üzenetként villannak, mikor a
vágy-pillantás bűvöletben egyesülünk.
Úgy bújok nézésébe, mint ki örökre
szeretne elveszni, hogy ne találjon meg
még az emlékezet sem, s oly jó kábultan
lebegni ebben a bizonytalanságban.
Érzem, hogy Te értem születtél, s oly sokat
álmodtam, vagy tán éltem is át e különös
találkozást, de hisz ez most valóság. Itt
állsz előttem, s érzem a lélegzeted és
minden reszketésem egy igenlés arra,
hogy csak az a láthatatlan ajtó választ
el minket; mely érintésemre lepkeszárnyak
könnyedségével rombolja a világ minden
gátját. Szemünk függönye mögé rejtőzködve
megleljük kettőnk “déja` vu” szép örökét.