(saját fotóm)
Fátyolfelhő úszik…
Most eszembe jutott egy gyermekkori kép,
mikor fűben heverészve kacagtunk, és múlattuk az időt…
Szöcskét fogtunk, és meglepetésünkre ott gomba is nőtt.
Hajdan búzatábla lengett, arany kalász…
selyemkóró lábatlankodott az éles rögök alatt,
az idő is világgá szaladt.
Árvalányhaj selymét kócolták a szelek,
gondtalan gyermekkor… hová is lettetek.
Emlékszel? Sárkányt eregettünk…
a zsineg véresre marta gyenge tenyerünk,
mikor a rakoncátlan jó nagyot rántott;
mit bántuk mi, hisz csak kezünknek ártott.
S azok a pipaccsal díszített kalászok,
mint aranyban fürdő piros szoknyások,
incselkedtek vélünk, hogy leszakítsuk
félig nyílott kis zöld dolmányuk.
Pipacs-babát formázva babáztunk, nem volt valami
díszes holmi…de mégis csodás volt vélük játszani.
Ha valami hiányzott, gyermeki fantáziánk a lovai
közé csapott: gyí fakó…
majd sirattuk a learatott kalászt,
mikor az arató gépek zajára pacsirta sírt a tarló felett,
ha nem lelte apróságait… hová lettetek…
Szemünk, szívünk is bánta, talpainkat is gyötörte az éles rög,
oly szép volt, mégis … a gyermekkor megszökött.
Most hűlt helye mindennek, s hiába az intelmek,
hogy ne menj vissza soha, mert minden elveszett.
Gonosz varázslat történt, mi elvette tőlünk
a nagy rétünket, tán összement a látóhatár,
s a tocsogóban sincs már gólyamadár,
hol ugrattuk a békát, futni tanítottuk
a csigát.. és pókot húztunk szurokkal…
Ó mi balgák, de boldog gyerekek.
Lengő kalász már senkit sem vár, gaz és parlagfű az úr,
no meg néhány megfakult épület doboz,
hol senki sem jár,csak a gyermeki emlékem motoz,
egyre motoz és visszasírja azt, ami nincs, csak a mult.
Szegény Nagyikám is elköltözött.
Ha fátyolfelhő úszik az égen, gyermeki fantáziám újra előhívom,
tégyen csodát, legalább ez maradjon meg nékem…
hogy az ő fehér haja leng a nyári szélben, és estéken
a petróleumlámpa tűzszoknyája táncol.
Emlékezett: Szűcs Helena
Fotó: Helena
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: