Hasított vallomás..
Rezzenéstelenül, oly sima vagy
az őszi párás virradatban,
mint hamvas leányka vasárnap délelőtt,
mikor ünneplőbe öltöztette
ragyogó, ránctalan tekintetét.
Lelkednek mélységét szellő sem borzolja,
csak a nyújtózkodó, kacér sugarak
csennek pírt feszült arcodra,
hogy meglepjék tükröd csillogását,
s fehér lepledet magukkal ragadják,
elvonszolva fűzfák rejtekébe.
Csónak sem ring, és nem háborgatja
lüktető tánca hajnali csended,
csak egy fénylő szempár merül beléd,
mi csillagát mélázva hintáztatja;
s magányotok fájón, de összeér.
Rezzen a fűz ága, zizegő levelek
összesúgnak: kés hasította vallomás..
gyógyult sebek, összetört szerelmek.
(Szűcs Helena)
Fotó: Nagy Károly
Egy kis megjegyzést fűzök a vers születéséhez: Károly csodálatos képeket készít. Különleges, kifinomult érzékkel megáldott, ember, mert a természet szépségeit érzékeny szemével felfedezi és fotói a valóságot tükrözik.
Versem is ennek az elbűvölő képének hatására született.
Így hat egymásra kép és a vers, köszönet érte.
