Adtam néki…
Helena
Fiolába zártam őrjítő illatát,
harmóniába szőtt sármos mosolyát,
hemoglobinnak égő tűz vörösét,
békéje virágát, szíve vad gyönyörét.
Lágy textilt, amely a vállára omlott,
mi rejtette kínjait, s azt a poklot…
a csendes belenyugvást, mellyel ölelt,
s vad álmait, amit tőlem követelt.
Adtam néki egy pókháló ölelést,
vad, fergeteges nász-éjberepülést,
szívemnek égető rubin virágát,
féltő-szeretetem halk kiáltását.
Szívem szüntelen lüktető vad zaját,
mi csikóként tombol, és adja magát.
Bár súgja: ne kergess buta álmokat…
sóvár lélekkel játszani nem szabad.
Ha a szív egyszer mégis, csendben megtér,
olykor szertelen ver, és mégiscsak kér.