Lázadó parázs
Helena
Gondolataim kísértet fátyla követ,
s ha elér reád hullva féltőn betakar,
már csak az enyém lehessen a féltésnek
minden nyíló, s érted tündöklő virága.
Szemeim barna csókja issza bánatod,
mert tiédben csordul, és szemtől-szembeni
ölelésben, búfelejtésünk egyesül.
Ha boldog csillogásában majd felizzik,
belé merülök, titkát kutatva, amint
íriszed reteszét nyitod, szép tavadnak.
Látom majd magasság és mélységed kútját,
s engedd meg, hogy megfejthesselek magamnak.
Rejtély vagy, szótlanságod lázadó parázs,
s oltanám, de könnyeim már elapadtak.
Olykor kopogtatok, ajtód zárja rozsdás.
