Beléd veszek
Helena
Mikor az esti alkonyat beleszédül
az éjbe, és kóborló félszeg árnyakat
rajzol a sötétben, tekintek az égre.
Úgy követlek én is félelmek mezején,
mint aranyló napkorong a sugarait
alkonyat idején. Simulok rajtad, mint
pára az üvegen, s mikor ajkad érint,
az édes, mohón elcsenem féltett jussom,
de már vissza is adom. Lendül a karom
féltő ölelésre, mint nyírfa ága a
tavaszi ébredésre. Érintlek kezemmel,
ahogy szellő a víz tükrét megremegve,
s beléd veszek, mint tóba a hulló levelek.
