A zene hatalma
Helena
Szívem, s lelkem kitártam, árasszon el
szomj, mit angyali kezeknek a tánca
hívott életre, s a zene mámoros
borzongató gyönyörűsége emelt
katedrálisok magasságaiba.
Némaságba burkolózó áhítat
lesz köntösöm, s megszületik bennem
a harmónia, s véle az imádságom.
Lázadó parázs
Helena
Gondolataim kísértet fátyla követ,
s ha elér reád hullva féltőn betakar,
már csak az enyém lehessen a féltésnek
minden nyíló, s érted tündöklő virága.
Szemeim barna csókja issza bánatod,
mert tiédben csordul, és szemtől-szembeni
ölelésben, búfelejtésünk egyesül.
Ha boldog csillogásában majd felizzik,
belé merülök, titkát kutatva, amint
íriszed reteszét nyitod, szép tavadnak.
Látom majd magasság és mélységed kútját,
s engedd meg, hogy megfejthesselek magamnak.
Rejtély vagy, szótlanságod lázadó parázs,
s oltanám, de könnyeim már elapadtak.
Olykor kopogtatok, ajtód zárja rozsdás.
Hosszú lesz a tél
Helena
Kezeimben a
simogatás elakadt,
fáj a pillanat.
Fagyott görcsét oldanám:
Melegíts, és vigyázz rám!
Magamra húznám
szívednek jó melegét,
betakaróznék…
Hosszú lesz a tél, fázom…
Melegíts boldogságom.
Suttogás holdfényben
Helena
Jöjj kedvesem! Lám a Hold most nékünk adja
a kékjébe burkolt suttogó éjszakát,
hogy elrejthessem arcom láz-pírjait, hisz
lángol, s a tűzkorong hajnali szerelmes
pillantását felülmúlva, megszégyenül.
Szerelmet suttogj nékem, s légyen csendesült
szív-szonátád, hogy felfedezzük esthajnal
szikráinak pattogását, mely vétkezik
szemed tűzjátékával, csókok ösvényén.
Csatolok egy csodás zenét:
Beléd veszek
Helena
Mikor az esti alkonyat beleszédül
az éjbe, és kóborló félszeg árnyakat
rajzol a sötétben, tekintek az égre.
Úgy követlek én is félelmek mezején,
mint aranyló napkorong a sugarait
alkonyat idején. Simulok rajtad, mint
pára az üvegen, s mikor ajkad érint,
az édes, mohón elcsenem féltett jussom,
de már vissza is adom. Lendül a karom
féltő ölelésre, mint nyírfa ága a
tavaszi ébredésre. Érintlek kezemmel,
ahogy szellő a víz tükrét megremegve,
s beléd veszek, mint tóba a hulló levelek.
