El nem csókolt csókok..
Helena
Az el nem csókolt csókok, még égnek ajkamon,
mikor a peronon állva vártam a jöttöd,
s a decemberi fergeteg pihéket rajzolt
sötét pilláim erdejébe, majd csillagokat hímezett
a véget nem érő várakozás lábai elé.
Gallérom duruzsolt a füleimbe, csak
ne halljam a szél kárörvendő kacaját,
mi szüntelen emlékeztetett e téli délutáni
szürkeségben a magányomra.
A latyakos pályaudvar sínei között kószálva,
egyre csak azt fújta… Várj, csak várj.
S én türelmesen vártam, bár didergett
a várakozás a lábaimban, a csóktalanság is az ajkamon.
Hirtelen a füstből leplet lehelt reám egy gőzös,
s füttyentve intett…lám, ezt is hagytad elmenni.
Ott álltam a forgatagban megszeppent lelkemmel,
mint megfagyott érzelmek hordozója, s mivé legyek ezután.
Nem jött akit vártam. Lábaim elé néztem merengve,
s hirtelen szembejött vélem a Mosoly,
mely vigaszt nyújtva lelkemet simította,
s csak nevetett… hófehér fogai, mint gyöngyszemek
ingereltek a kacagásra.
Édesen enyhült a fájdalom, s a hóesés is rajzolta
lépteink, már együtt a négy, és vállainkra
hullott a pályaudvar jég-hideg ajándéka.
Csók még nem volt, csak forró ölelés, mert mindkettőnk
ajkán megfagytak a csókok, és az el nem csókoltak is.
