Helena szerelmes versei

Gyönyörű zene!

Ezért is készítettem el a videóját, mert reám különös hatással volt.

El nem csókolt csókok..
Helena

Az el nem csókolt csókok, még égnek ajkamon,
mikor a peronon állva vártam a jöttöd,
s a decemberi fergeteg pihéket rajzolt
sötét pilláim erdejébe, majd csillagokat hímezett
a véget nem érő várakozás lábai elé.

Gallérom duruzsolt a füleimbe, csak
ne halljam a szél kárörvendő kacaját,
mi szüntelen emlékeztetett e téli délutáni
szürkeségben a magányomra.
A latyakos pályaudvar sínei között kószálva,
egyre csak azt fújta… Várj, csak várj.

S én türelmesen vártam, bár didergett
a várakozás a lábaimban, a csóktalanság is az ajkamon.
Hirtelen a füstből leplet lehelt reám egy gőzös,
s füttyentve intett…lám, ezt is hagytad elmenni.
Ott álltam a forgatagban megszeppent lelkemmel,
mint megfagyott érzelmek hordozója, s mivé legyek ezután.
Nem jött akit vártam. Lábaim elé néztem merengve,
s hirtelen szembejött vélem a Mosoly,
mely vigaszt nyújtva lelkemet simította,
s csak nevetett… hófehér fogai, mint gyöngyszemek
ingereltek a kacagásra.
Édesen enyhült a fájdalom, s a hóesés is rajzolta
lépteink, már együtt a négy, és vállainkra
hullott a pályaudvar jég-hideg ajándéka.

Csók még nem volt, csak forró ölelés, mert mindkettőnk
ajkán megfagytak a csókok, és az el nem csókoltak is.

Álmodjál
Helena

Bennem a könnyeim emlék-gyöngyökké
változtak, úgy ragyognak, mint csillagok.
Fájdalmam mezejét virággal hintem,
ma feltörni készek a fájó sóhajok.
Nem sírok már, múltunk bennem muzsikál…
Ezer dallam emlékeztet, csak szépet
álmodjál… álmodjál.

Hajnali szonáta
Helena

Sóhajok szöktek égő ajkamról,
mint szellő pagonynak rejtekéről,
s megtáncoltatva a lélegzet kis
virágszirmait, eléd hullottam.
Arra vártam, hogy magadba szívjad
vágyízű leheletem, hogy benned
otthonra leljenek pillanatok
tünékeny óhajtásai… Engedd…
Már keveredett a te az énnel,
mellkasunk láza egymásért dalolt,
szonátákat komponált a hajnal,
sóhajaink selyme, fölénk hajolt.