Hajnali szonáta
Helena
Sóhajok szöktek égő ajkamról,
mint szellő pagonynak rejtekéről,
s megtáncoltatva a lélegzet kis
virágszirmait, eléd hullottam.
Arra vártam, hogy magadba szívjad
vágyízű leheletem, hogy benned
otthonra leljenek pillanatok
tünékeny óhajtásai… Engedd.
Már keveredett: a te az énnel…
mellkasunk láza egymásért dalolt,
s szonátákat komponált a hajnal,
sóhajaink selyme fölénk hajolt.
