Beszéljen a csend…
Helena
Látod… didergek, s elbűvölő
szép szemeidben meglátott
boldogságomat érlelem,
mint forró nyár a szederszem
aprócska ízes gömbjeit.
Engedtelek, hogy a nyári
nap tüzében a hűvösebb
dús árnyat adó fák alatt
megpihenj… minden fakadó
tövises ágat letéptem…
kettőnket ne sebezzenek.
Tévedsz kedvesem, ha azt hiszed
hogy ez a nyárvég, ősz kapuja.
Megfogom kezedet, hogy menjünk…
aranyozzanak a nyarat sirató lombok.
Elmondom én… de szavak helyett
beszéljen a csend, s a két szemem,
mely a tiédben megfürdőzve,
szelíd ragyogásával csillog,
s marad örökre a végzetem.
