Lennék…
Helena
Óvlak magamnak,
burkot vonnék köréd a
szép szerelmemből.
Levegőd leszek…
minden sóhajtásodban
éltető elegy.
Vágyad ha lennék…
máglya gyúlna éjjeken,
izzasztó parázs.
Szemfedőd leszek…
lelkednek utas társa
égi réteken.
Leszek mély kutad…
könnyeink tárolója,
emlékek őre.
Beszéljen a csend…
Helena
Látod… didergek, s elbűvölő
szép szemeidben meglátott
boldogságomat érlelem,
mint forró nyár a szederszem
aprócska ízes gömbjeit.
Engedtelek, hogy a nyári
nap tüzében a hűvösebb
dús árnyat adó fák alatt
megpihenj… minden fakadó
tövises ágat letéptem…
kettőnket ne sebezzenek.
Tévedsz kedvesem, ha azt hiszed
hogy ez a nyárvég, ősz kapuja.
Megfogom kezedet, hogy menjünk…
aranyozzanak a nyarat sirató lombok.
Elmondom én… de szavak helyett
beszéljen a csend, s a két szemem,
mely a tiédben megfürdőzve,
szelíd ragyogásával csillog,
s marad örökre a végzetem.
Végtelen ragyogásod
Helena
Van Gogh: A csillagos éj c. festménye ihlette versemet
Művészet, te hatalmas!
Ki az, ki ecseted ily örvénylőn birtokolja,
s a harsogó színek folyékony orgiája
vakítja éhes tekintetem.
Az őrület is már körtáncot jár
a vászon fáradt krémfehérjén.
Beleszédülök kékséged folyamába,
mint amikor a ciprus köröket rajzol
az égbolt legfényesebb sugarába.
Hízó Hold fényével altatod
a mennyei csillagok legelőit…
Tündöklésed szemet vakító.
Álmos ciprus bóbiskolva bólogat,
meghajlik a nagyságod előtt,
s a távoli törékeny templomtorony
esti kongatása, hálamisére hívja
csodálkozó szemeimet.
A lélekharang hálát kongat néked…
Ó hatméteres végtelen ragyogás.
Van Gogh azzal, hogy a szabad ég alatt festette meg az éjszakát, egy újabb hagyománnyal fordult szembe. Állítólag olyan kalapot viselt, amelynek a peremére gyertyákat erősített, hogy a festék színeit felismerje. Így készült több éjszakai képe, mint az Éjjeli kávézó, vagy később a Csillagos éj.
“Nőnek születtek, férfiként halnak meg” – Albánia és Afganisztán felesküdött szomorú sorsú szüzeiről szól a versem.
Felesküdött szűz…
Helena
Falat húztak szíve köré,
és megszökött a boldogság.
Elvették… amit birtokolt,
kegyetlen lett e szép világ.
Boldogsága gúzsba kötve,
könnyeit egyre öntözi,
nincs kegyelem, lelki terhét
már haláláig szenvedi.
Hosszú haját feláldozták,
a rózsás pírja lefagyott,
szíve helyén köve kemény,
mit rejtenek a szűz halmok.
Kiválasztott nem kell néki,
jussa ezért e büntetés:
élj ezentúl férfi módra,
ez lesz néked a küldetés.
A Szerelem elmenekült,
sajgó szíve is megszakadt.
Szőke tenger… milyen szép volt,
férfi külső, és ez maradt.
Szalag helyett kalapot hord,
szemébe húzza bánatát,
csóktalan lét, fagyos világ,
hozza majd a megváltást.
Kegyes halál megkegyelmez,
növeszt néki haj koronát,
szűzi szívét sírba menti,
szerelmét óvja mennyország.
l
Nagyon szeretem e szép nosztalgikus dalt.
Fogadjátok szeretettel előadásomban és szerkesztésemben.
