Te meg én
Helena
Mint kincset, karjaimban őrizlek,
fogva tartalak, s nem engedlek el.
Lopakodó, halk suttogásaim
ajkadon édes csókokat tördel.
Maradj, Kedves! Légy most mozdulatlan,
bénítsuk meg az osonó időt.
Takarónk is álmosan nyújtózik…
szolgáljon minket, buján szeretőt.
Szemeid még éj fátyla borítja.
Sóhajba fúló, halkuló szavak…
Lelked zárt kapuján bekopogok,
résnyire nyitod, s adod már magad.
Üres poharunk sír asztalomon,
ajkad érzéki ívét mintázza.
Együtt ittunk mámorunk kelyhéből,
beléd marok gyengéden, s vigyázva.
Olvadó gyertya lobbanva-fogyó,
rózsás hajnalunk ébredő remény.
Rigó trilláz párjának… csirió…
dalolnak egymásnak, mint mi: Te meg én…
