Lopakodj szívemhez…

Helena

Várlak estére!   Kérded… meglepjelek?
Nyitott szívvel… szavak nem kellenek…
jöjj hamar, hogy szívemben elrejtselek.
Hiszen rég megkoptak, fényük is veszett,
csak csendben jöjj, mint esti szürkület.

 Terítsd reám bűnbánatod köntösét,
ne ragyogjon, legyen halovány, mint az ég.
Lopakodj szívemhez, mint éjben a Hold…
ki megleste egykor… milyen szép is volt.

 A boldogság törékeny, mint tavaszi szirom…
múlt idő ketyeg…már rég nem birtoklom.
Az idő rozsdás lakattal gyakran bezárta,
csak időnként nyit ajtót a ragyogó világra.

Viharok dúlnak, szirmokat is tépdes…
virágtalan tavaszunk, mi volt egykor édes…
S mondjuk csendben, szemünk keres:
Lopakodj a szívemhez és szeress!

Arany fényű reggelek…
Helena

Egy sóhajtásban benne rejlik
sima, arany fényű reggelünk…
barangolj most a vágy mezején,
ez kell csakis most nekünk.

Röpke percek úgy illantak, mint
tova tűnő édes hangulat…
messze mentél, tán nem is voltál…
álmodtam, hogy kezed simogat.

Arany röptű kacagásom
koronáztad rózsás hajnalon,
széltől óvó két karoddal
ölelve nézted csillagom.

Szépségedet ifjú tavasz
nékünk adtad, s átlengtél…
szaténfényű hajnal ölén
ezernyi ölelés vágy-zenél.

Vén lombok..

Helena

Öreg erdő lombjai közt
Hol boldog voltam egykor,
Megkerestem öreg fánkat
Kérge mesélt, boldog múltról.

Oltalma alatt lettem a Tiéd,
Lombjai rejtették szerelmünk,
Boldogságunk őreként állt
Hová mindig-mindig visszatértünk.

Vén kérge állta ostromunk,
Szerelmünk véste bélyegét,
Ma már megkopott az a két betű
Őrzi múltunk, fájó emlékét.

Leülök hát melléd öreg barát…
Nézem a vastagult betűket,
Sok év elmúlt, de emléked
Idézi a szerelmes perceket.

Hol lehetsz most? Én itt vagyok!
Várlak újra öreg fánk tövében.
Emlékek, hozzátok őt vissza
Kínzó vágyaim, forró ölébe.

Légy a mindenem….

Helena

Tiéd már… elnyerted drága szívemet,

koldus vagyok, s nem adhatok egyebet

mi valóm, s kertem illatos virágát,

barna szemeim fátyolos varázsát.

Tüzem, mi bensőmben örökkön izzik,

rejteném, s érted égni így, nem illik.

Olykor kitörni vágy bentről a szenvedély,

fogadd szívemet, s mit kérek, oly csekély.

Ne adj többet, mit én is adhatok…

édes perceket ígérő holnapot.

Minden órán imádkozom, így legyen…

leszek a Tiéd, s te légy a mindenem.

Drága kicsi éned

Helena

Ő volt egykor a bölcsőm, és lett az Anyám,
mikor karjaiba zárt egy téli éjszakán.

Lassan engedett öle féltő burka,
gyermekét várta, hogy végre kimondja:

Anya lettem! Köszönöm, ó, Istenem…
mennyire vártam aprócska kincsemet.

Sokszor mesélte szegény, menyire vágyott…
áhított gyermekével gondolatban játszott.

Szerettem hallgatni a várt születésem,
százszor is mesélte, és én egyre csak kértem.

Már nem kérhetlek soha, drága, jó Anyám,
szakadt a zsinór egy őszi délután.

Most már én folytatom örök, szép mesédet…
itt ül az ölemben, drága, kicsi éned.

Ő viszi tovább, mit Anyám reánk hagyott,
tanítom… óvó kezünk miként ringatott.

Tág szemekkel, ölembe fészkelte magát…
Zavartan kérdezett… ő volt a Te Anyukád?
Akkor én ki vagyok? A kicsi unokád?

Igen kincsem…
az vagy!

Én és a zivatar

Helena

Bágyadtan gömbölyödik a májusi nap.
A horizonton sötét égi pamacsok
fürdetik arcát, majd sápadtan felpislog.

Lenge felhők csipkéiből zord, óriás
dunnát gyúr a tavaszi szellő. Már esik…
Szelek zúgnak, hozzád jöttem, néked zengik.

Megöntözünk… úgy fáj. Könnyem is együtt
hullik az esővel, bánatunk betakar.
Anyám! Téged köszöntlek… én és a zivatar.

Szív zeném…Anyámnak
Helena

Orgonabokrom bekopogott:
– Néked nyíltam ma délután,
régen egy kéz leszakított
és váza lett szív-palotám. –

Megyek is nyomban, fájó szívvel
virágot vágni tenéked…
Múltak az évek, és a csokor
kísérte jaj, szív-zenémet.

Nem adhatom kezeidbe, amit
úgy szerettél, kiviszem a
nyughelyedre, rólam néked
majd ott mesél.

Illatozzál és súgd meg néki,
szüntelen él szívemben,
amíg élek, vélem marad,
élteti bennem a szeretet.

Szemed ma is reám nevet…
Örök virág, nem hervadó,
ajándékod az emlékezés,
ragyogsz nékem, oly ringató.

Te meg én
Helena

Mint kincset, karjaimban őrizlek,
fogva tartalak, s nem engedlek el.
Lopakodó, halk suttogásaim
ajkadon édes csókokat tördel.

Maradj, Kedves! Légy most mozdulatlan,
bénítsuk meg az osonó időt.
Takarónk is álmosan nyújtózik…
szolgáljon minket, buján szeretőt.

Szemeid még éj fátyla borítja.
Sóhajba fúló, halkuló szavak…
Lelked zárt kapuján bekopogok,
résnyire nyitod, s adod már magad.

Üres poharunk sír asztalomon,
ajkad érzéki ívét mintázza.
Együtt ittunk mámorunk kelyhéből,
beléd marok gyengéden, s vigyázva.

Olvadó gyertya lobbanva-fogyó,
rózsás hajnalunk ébredő remény.
Rigó trilláz párjának… csirió…
dalolnak egymásnak, mint mi: Te meg én…