Simogatták édes szavaim…
Helena
Hol volt, egyszer… egy kis virágom
szerény szépség és megbújó…
sárga szeme, ha rám nevetett
szívemet szüntelen felgyújtó.
Benne láttam mosolyodat,
mit soha többé nem feledek…
tündökölt ő… míg sárga szirma
bánatában, titkon megrepedt.
Könyvemnek mélyén elaltattam,
simogatták édes szavaim…
rejtekét mégis felfedezték,
bár hiába óvták, falaim.
Jött az ítélet… könnyek között
eltiporni ami tündököl …
lettem néki a végítélet,
porrá zúztam, s ő tört döfött.
Azóta… ez a kicsiny virág
lépteimnek nyomán kinyílik…
otthonra lelve kertem mélyén,
nékem ragyog csak, és megbújik.
