Beléd hullatom könnyeimet…
Helena
Ha egyszer majd elszáll a lelkünk,
mint porszemet minket repít a szél…
arra vágyom, hogy fűzfaként éljek…
téged akkor is nékem, rendeljen az ég.
Lennél kéken ringó víztükör…
én föléd hajolnék… oly kecsesen,.
dajkálnád törékeny ágaimat….
vízcsókokkal táplálnál kedvesem.
Őszi lombhullásban sárgultan
leveleim levetem…. lebegek
csendes tükrödön özvegyi fátyolként,
s beléd hullatom könnyeimet.
Együtt ringunk újra… álmodjuk
virágzó tavaszunk, madárdalos
ébredésünk. Én általad és néked
újra lombot fakasztok, harmatost.
