Helena szerelmes versei

Simogatták édes szavaim…
Helena

Hol volt, egyszer… egy kis virágom
szerény szépség és megbújó…
sárga szeme, ha rám nevetett
szívemet szüntelen felgyújtó.

Benne láttam mosolyodat,
mit soha többé nem feledek…
tündökölt ő… míg sárga szirma
bánatában,  titkon megrepedt.

Könyvemnek mélyén elaltattam,
simogatták édes szavaim…
rejtekét mégis felfedezték,
bár hiába óvták,  falaim.

Jött az ítélet… könnyek között
eltiporni ami tündököl …
lettem néki a végítélet,
porrá zúztam, s ő tört döfött.

Azóta… ez a kicsiny virág
lépteimnek nyomán kinyílik…
otthonra lelve kertem mélyén,
nékem ragyog csak, és megbújik.

Beléd hullatom könnyeimet…
Helena

Ha egyszer majd elszáll a lelkünk,
mint porszemet  minket repít a szél…
arra vágyom, hogy fűzfaként éljek…
téged akkor is nékem,  rendeljen az ég.

Lennél kéken ringó víztükör…
én föléd hajolnék… oly kecsesen,.
dajkálnád  törékeny ágaimat….
vízcsókokkal táplálnál kedvesem.

Őszi lombhullásban sárgultan
leveleim levetem…. lebegek
csendes tükrödön özvegyi fátyolként,
s beléd hullatom  könnyeimet.

Együtt ringunk újra… álmodjuk
virágzó tavaszunk, madárdalos
ébredésünk. Én általad és néked
újra lombot fakasztok, harmatost.

Arany fényű reggelek…

Helena

Egy sóhajtásban benne rejlik
sima, arany fényű reggelünk…
barangolj most a vágy mezején,
ez kell csakis most nekünk.

Röpke percek úgy illantak, mint
tova tűnő édes hangulat…
messze mentél, tán nem is voltál…
álmodtam, hogy kezed simogat.

Arany röptű kacagásom
koronáztad rózsás hajnalon,
széltől óvó két karoddal
ölelve nézted csillagom.

Szépségedet ifjú tavasz
nékünk adtad, s átlengtél…
szaténfényű hajnal ölén
ezernyi ölelés vágy-zenél.

Voltál nékem….
Helena

Tenger könnyek egy bíbor hajnalon,
sírok az egyszer volt szavaidon…
Előtört emléked, örök a bánat,
múlt lidérce oson, egyre utánad.

Voltál nékem fény, bíbor ragyogás
kövekben felcsillanó éjvarázs…
Meztelen lelkemet nem rejtettem,
lepel hullott már, s én eléd tettem.

Kértél maradjak, eszem menekül…
maradni édes, de ott legbelül
lebeg, mint a súlytalan sóhajtás…
mit felkap a szél, nincs már megnyugvás.

Vihar tombol rég… mélyen legbelül,
talán egyszer majd… el is csendesül.
Régi emlék… s oly fájó gyötrelem,
segíts nékem felednem istenem.

Meddig lesz enyém…

Helena

Nékem ragyogsz minden éjszakán, s Hold leple,

mint égi fátyol borul reád nyári alkonyon.

Szemeidben szikrázó fényük mutatja utam,

s arra vágyom… hogy tündökölve vakítson.

Meddig lesz enyém e fény, s véle pillantásod,

melyben már otthonra lelve elmerültem,

s mint gyöngyhalász mélységmámorában,

tudattalan bolyong tengeri szirteken.

Vigyázz reám csillagom, s meglásd…

tiéd mindenem, omlottak márványfalak,

nem szeretnék más lenni, hiszen megálmodtál,

s e földi létem véled lesz szép, s általad.

Érted raboltam…

Helena

Égkék szemed ragyog, mikor reám nevet…
elűzöm messze a háborgó felleget.
Tiszta lélek vagy, szikrázó hófedte orom…
ajkad pírját majd, vörösre csókolom.

Világos,  mint a nap, értünk vagy ragyogó…
hallgatni most édes, ne szólj… akad a szó…
Nehéz rejtenem kincsem, szívemnek drága,
úgy féltelek s óvlak, életem virága.

Teljes odaadás, mi belőled árad…
szemtelen rajongásod, sohasem fárad.
Hiszek benned, örökre hinni akarok,
ösztöneim súgják, már a rabod maradok.

Remény ébredt szívemben, hisz erre vártam…
édes boldogságom, benned megtaláltam.
Tudatos víg életem füzérjét, köréd fontam…
pokolnak emésztő tüzét is, érted raboltam.

Volt-nincs szeretet…

Helena

Elméláztál már azon, hogy e csodás napon,

azok akik magányosak, árvák,

köszönti-e őket valaki, hisz útjukat már rég,

oly egyedül járják.

Régi emlék, ha éjszaka rátalál,

s hiába várja…már nem csörren a zár.

A csokrot mit egykor ő is birtokolt,

most csak lehunyt szemmel láthatja

könnyezve, tán igaz sem volt.

Hány könnyes szempár idézi a múltat,

hiszen a Nőnap nélkülük sem múlhat,

mert léteznek virágtalan ünnepek…

ki köszönti őket, Emberek!

Elhoztam én szavaim csokrát…

nőtől-nőnek, hisz érzem rezdülését és búját.

A tiéd… s mily illatos, hunyd le most  szemedet…

ott lesz véled, a volt-nincs… ki egykor szeretet.