Beléd hullatom könnyeimet
Helena
Ha egyszer majd elszáll a lelkünk,
mint porszemet repít minket a szél…
arra vágyom, hogy fűzfaként éljek…
téged akkor is nékem, rendeljen az ég.
Lennél kéken ringó víztükör…
én föléd hajolnék… oly kecsesen,.
dajkálnád törékeny ágaimat….
vízcsókokkal táplálnál kedvesem.
Őszi lombhullásban sárgultan
leveleim levetem, lebegek
özvegyi fátyolként csendes tükrödön,
s beléd hullatom könnyeimet.
Együtt ringunk újra, s álmodjuk
virágzó tavaszunk, madárdalos
ébredésünk, és én általad- néked
lombot fakasztok minden tavaszon.
