![]()
Megsebzett szív….
Helena
Fáradtan hazament a munkából, kitárta az ablakot, hogy a tavasz beosonhasson a szobájába. Sietősen elővett a hűtőből egy üveg sört, majd lerogyott a gép mellé, s közben nagy élvezettel kortyolgatta a napi fáradalmai után a hideg italt.
Nehéz napja volt, szeretett hazaérkezés után kicsit kiengedni. Kitekintett az ablakon, a függönyt táncoltatta a szellő, érezte a tavasz illatát, s egy mélyet szippantott.
Egyedül volt otthon, mert az asszonya hosszú napozott. Volt néhány órája, amit szeretett volna kicsit csendes nyugalomban eltölteni. Gondolatai kalandoztak, s azon törte a fejét, hogy rövidesen szeretett asszonykája születésnapja lesz, de oly sovány a pénztárcája, hogy semmit nem tud néki majd venni. Idegesség fogta el, mert ezt a szűkösséget nem tudta megemészteni, hiába törekedtek, az élet nem könnyítette meg a dolgukat.
Eszébe jutott, hogy valamikor mikor még fiatalok voltak és még nem voltak házasok, verseket írogatott néki, és mily nagy örömmel fogadta és jutalmazta a vallomásaiért.
Igaz a hév a sok-sok év alatt kicsit megkopott, de amit még mindig érzett az asszonya iránt, az nem.
Eldöntötte, versbe fogja foglalni érzelmeit, s bízott abban, hogy felforrósodik közöttük az éjszaka e gyengéd vallomás után.
Neki is lendült az írásnak, s közben kortyolgatta a sörét, bár nehezen állt össze a mondandója, de a végén egész takaros verset írt tele érzelemmel, szerelemmel. Szinte felgyújtotta a szunnyadó tüzet benne, ami még ott mélyen benne égett., egészen kipirult a gondolatától is, hogy milyen lesz a fogadtatás.
Másnap ismét úgy alakult, hogy egyedül volt otthon, s gondolta mielőtt átadná a verset feleségének, milyen jó is lenne letesztelni, mit szólnak mások a verséhez.
A világhálón egy oldalon regisztrált tagok voltak mindketten, hol időnként múlatták az időt, de a férfi blogja jó ideje ásítozott az ürességtől, nem volt mondanivalója, nem akarta gondolatait megosztani senkivel, felesége is csak olvasgatott az oldalon.
Gondolta, felteszi a születésnapra írt verset kíváncsiságból, hátha kap egy-két méltató szót.
Sok időnek nem is kellett eltelnie hiszen jöttek az olvasók, de többen voltak azok, kik csak olvasták, de nem reagálták le az írott érzéseket.
Gondolta is, talán ilyen gyenge lett a versem, hogy arra sem méltatnak, hogy odaírjanak valamit.
Feltűnt néki, hogy csakis hölgyek voltak az olvasói.
Megállapította, hogy a hölgykoszorú mennyivel fogékonyabb a lírára, valószínű így próbálják a lelkükben tátongó űrt betölteni az olvasott kedves érzelmes szavakkal.
Másnap munka után benézett az oldalra, és lám volt 3 bejegyzés.
A szíve hevesebben kezdett dobogni, mert végre visszaigazolást kapott, jót vagy rosszat mindegy, hogy mit, csak az érdektelenséget ne… mert az szörnyű.
„Csodás érzések” „Micsoda tűz lakozik benned” , „Milyen jó annak, akinek ilyen verset írnak” ilyen és ehhez hasonló megjegyzések voltak a verse alatt. Egészen belepirult.
Szépen sorra megköszönte a méltató sorokat és részéről befejezettnek tekintette a témát,
de másnap az egyik hölgy ismét ott volt a versénél és újra írt, véleményezett, de már egészen más hangnemben – kicsit bizalmasabban. Emberünk udvarias volt és válaszolgatott, s elkezdődött a levelezés közöttük, de napi szinten. A hölgy kérlelte, hogy tegyen még fel a verseiből, mert szeretné őt jobban megismerni, s nagyon a szívéhez találnak a gondolatai.
A gondolatok áramoltak kettőjük között írás és válasz formájában, aztán ez a magányos asszony egyre többet mesélt magáról, feltárta magányát, a hosszú esték egyhangúságát, mennyire vágyakozik társ után.
A férfi már kellemetlenül érezte magát, mert ő senki lelkét nem akarta ápolgatni, volt kivel
megossza szabad idejét, szeretetét csakis feleségének tartogatta, de ez a kis hölgy egyre ragaszkodóbbá vált, pedig a mi emberünk nem biztatta, csak meghallgatta….
Múltak a napok, aztán az első verset követte a többi, ráérzett a vers írás örömére, az alkotás mámorára.
A hölgy volt mindenkor az első rendszeres olvasója. Kis idő elteltével már a megjegyzései mellett ott díszelegtek a lüktető szívecskék, a sokat sejtető fél szavak, csókot dobáló szmajlik, szinte sütöttek szavai.
A férfi büszkeségének jól is esett ez a rajongás, bár ő semmit nem érzett, mert nem női szíveket akart szerezni és összetörni.
Ahogy a versek sokasodtak egyre többen látogatták a blogját, s megesett, hogy a hölgyek harcolni kezdtek a férfi figyelméért.. Elkezdődött a szavak csatározása írott formában….
Már-már kellemetlen volt a férfi számára, hiszen a rendszeresen olvasó hölgy próbálta magának kisajátítani, mintha az övé lenne, s mintha a verseket néki írná.
Teljesen beleélte magát, remélte, hogy biztosan néki szólnak a versek. Nagy vihart kavart a blog körül, mert a szerelemre vágyódó szíve becsapta, és heves rajongása tárgyává tette a férfit.
Úgy érezte, mintha elkezdődött volna közöttük valami, valami különös rezgés, de a férfi egyre visszahúzódóbb lett, már nem kérdezett tőle semmit. A hölgy pedig azt hitte, hogy ez szerelem a javából, s talán félszeg, nem akar néki megnyílni.
Szenvedett… várta minden nap, leste mikor lép be az oldalra, mikor tölt fel újabb verset,
s hogy nyomatékot adjon az érzéseinek, ő is elkezdett írogatni.
Próbálta szavakba önteni azt amit érzett, amire oly nagyon vágyott.
Feltette hát ő is a blogjába első próbálkozását, csalta oda a férfit, hogy olvassa, de ő óvatosságból nem ment.
Ekkor kigondolta, hogy majd ő viszi, helybe….bemásolgatta az üzeneteibe a férfinek íródott verseket.
Egy nap a férfit hiába várta, aztán másnap sem jött, nyoma sem volt, mintha elnyelte volna a föld. A versek eltűntek a férfi blogjából. A hölgy továbbra is írogatott, reklamált, kereste, de nem lelte.
Ott maradt a megsebzett szívével, becsapták az érzései, mert hamis illúziókba kergette a képzelete.
Egy este mikor a férfi hazatért a munkából egy szerény virágcsokorral, asszonya már finom vacsorával várta. Terítve, poharak ott csillogtak a gyertya fényében…Különös rezgés volt közöttük, mintha visszafelé peregtek volna az évek.
Fiókjából elővett egy díszes borítékot, s benne egy szépen megírt lapon ott díszelgett a verse, amit drága feleségének írt.
Drága Egyetlenem! …..
Az asszony megilletődve olvasta…időnként felnézett párjára. Szemeik elhomályosulva megpihentek a másik tekintetében, s múltuk emlékeit kutatták a másikéban.. Könnyei homályán át nézte párját, ki kamaszkori mosolyával próbálta ismét levenni a lábáról, hogy elővarázsolja a fiatalság varázsát.
Törékeny karjaival átölelte párja nyakát, belefúrta göndör fürtjeivel övezett fejét, és megilletődve csak annyit mondott:
– De régen is volt…Drágám,. mikor írtál nékem. Csodás a versed és, nagyon köszönöm….rebegte.
– Ha nem bánod, be is fogom tenni a blogomba, hogy olvassa mindenki, milyen gyönyörűt írtál nékem.
Eltelt néhány nap, s a vers alatt egy megjegyzést talált a feleség.
Tisztelt Hölgyem! Hogy jön ön ahhoz, hogy ezt a verset, amit nékem írtak, galád módon eltulajdonítsa és bemásolja a blogjába. Azt meri állítani, hogy magának íródott?
Viselkedése gyalázatos! Azonnal törölje ki!!
Az asszonyka odahívta a párját, sápadt arcán a rémület kiült, a monitor felé intett a fejével, s várta a választ…
A döbbenet kiült a férfi arcán, s csak szegény annyit tudott kinyögni:
– Szerencsétlen….sajnálom,- majd ölébe vonta asszonykáját és elkezdett mesélni.
