Elfáradt, beletörődött, hogy még az emlékei, a memóriája is cserbenhagyta, már ezt is elvette tőle a hosszú élet. Most már nem maradt semmi néki.
Üres az őszbe borult feje, csak emlékfoszlányok maradtak benne.
Talán csak a megszokásai hozták ki a temetőbe.
Nagyon elszomorodtam, mert el tudtam képzelni, hogy milyen keserűség lakozhatott a lelkében.
Nem mindenkivel kegyes a sors, hogy emlékezni tudjon, hogy létezzen egy kis fiók miben az emlékeit őrzi.
Míg így tanakodtam magamban, a Nagymamám sírja felé vettem az utamat. 99 éves volt mikor elvitték az angyalok, de az esze a helyén volt haláláig. Főleg a hosszútávú memóriája volt nagyon éles.
Sosem felejtem… már több mint egy éve ágyban fekvő, magatehetetlen volt szegény, s én nap mint nap mentem hozzá reggel 8 órára és egész nap vele voltam. Megfőztem, végeztem a dolgom, rendbe tettem a Nagyit és beszélgettünk. Felidéztük a múltat. Nagyon szerette ezeket a beszélgetéseket. Olykor jó nagyokat nevettünk a régi gyermekkori csíntevéseimen.
Egy reggel mikor a reggelijét bevittem egy tálcán az ágyába, amit aztán jóízűen el is fogyasztott, különös fények ragyogtak a szemeiben, bár homály fedte, de mégis…. másként fénylett. Most már tudom, a boldogság csillant a szemén.
Arra kért, hogy üljek mellé az ágyára. Megfogta törékeny görcsös kezeivel a kezemet, s próbált odahúzni magához, mintha súgni akarna valamit.
Engedelmeskedtem és hozzá is hajoltam, persze senki nem volt ott rajtunk kívül, – de nagy titkok nyomhatták a lelkét – gondoltam.
Lesütötte a szemeit, mint aki alszik, vagy álmodik, s csendben csak annyit mondott
– Álmodtam gyerekem a Papával, álmodtam….
Már vagy 40 éve elment a párja… Nagypapa, szegény egy hosszú betegség után megpihent.
Láttam, hogy még nem fejezte be a mondandóját, s reá kérdeztem.
– És mit álmodtál Nagymama?
A szeme még mindig lehunyva, s csak halkan ennyit súgott:
– Tudod….. azt… azt a jót…..
Könny futott a szemeimbe, hiszen a sorsa kegyes volt hozzá, mert megajándékozta őt ezzel az álommal, ezzel a képességgel, ami egy boldog pillanatot adott néki még ily gyengült állapotában is… igaz csak álmában, de mégis.
Csodás, hogy egy asszony érzékei még 99 évesen is érzik a test a szenvedély hiányát….tudnak emlékezni arra a “jóra”.
