Helena: Egy élet margójára…

Most kicsit más… mert emlékezem

Ismét elrepült egy esztendő, de drága szeretteink ugyan úgy hiányoznak s arcuk nem halványul emlékeinkben, velünk vannak.
Tegnap kilátogattam Szüleim és Nagymamám sírjához… a lelkem már nem háborog, csak nagyon fáj a hiányuk…Míg a sírjuk mellett tevékenykedtem, arra botorkált egy idős néni
– gondolom – a fia oldalán.
Kerestek valakit… ki tudja mennyi ideje, de a szóváltásukból az derült ki, hogy a fia már belefáradt a keresgélésbe. A nénike szemei fürkészően, mint egy riadt őzike szemei pásztázták a sorokat.
Akaratlanul is hallottam mindent, de nem bírtam megállni, hogy ne intézzek hozzájuk egy-egy gondolatot, éspedig azt, hogy tán az irodában kellene érdeklődniük, csak egy-két adatnak a birtokában információhoz is tudnak jutni.
A középkorú férfi dühödten reám emelte tekintetét és legyintett, – fogom is keresni – mormogta.
A nénike behúzta még a nyakát is, görcsös ujjai között a meglankadt kis csokrát tanácstalanul csak szorongatta.
Én közben távozni készültem már, de meghallottam amint a néni a fiának  mondott: – Leteszem arra a sírra – és egy távoli elhanyagolt sírra mutatott.

Elfáradt, beletörődött, hogy még az emlékei, a memóriája is cserbenhagyta, már ezt is elvette tőle a hosszú élet. Most már nem maradt semmi néki.
Üres az őszbe borult feje, csak emlékfoszlányok maradtak benne.
Talán csak a megszokásai hozták ki a temetőbe.

Nagyon elszomorodtam, mert el tudtam képzelni, hogy milyen keserűség lakozhatott a lelkében.
Nem mindenkivel kegyes a sors, hogy emlékezni tudjon, hogy létezzen egy kis fiók miben az emlékeit őrzi.

Míg így tanakodtam magamban, a Nagymamám sírja felé vettem az utamat. 99 éves volt mikor elvitték az angyalok, de az esze a helyén volt haláláig. Főleg a hosszútávú memóriája volt nagyon éles.

Sosem felejtem… már több mint egy éve ágyban fekvő, magatehetetlen volt szegény, s én nap mint nap mentem hozzá reggel 8 órára és egész nap vele voltam. Megfőztem, végeztem a dolgom, rendbe tettem a Nagyit és beszélgettünk. Felidéztük a múltat. Nagyon szerette ezeket a beszélgetéseket. Olykor jó nagyokat nevettünk a régi gyermekkori csíntevéseimen.
Egy reggel mikor a reggelijét bevittem egy tálcán az ágyába, amit aztán jóízűen el is fogyasztott, különös fények ragyogtak a szemeiben, bár homály fedte, de mégis…. másként fénylett. Most már tudom, a boldogság csillant a szemén.

Arra kért, hogy üljek mellé az ágyára. Megfogta törékeny görcsös kezeivel a kezemet, s próbált odahúzni magához, mintha súgni akarna valamit.
Engedelmeskedtem és hozzá is hajoltam, persze senki nem volt ott rajtunk kívül, – de nagy titkok nyomhatták a lelkét – gondoltam.

Lesütötte a szemeit, mint aki alszik, vagy álmodik, s csendben csak annyit mondott

– Álmodtam gyerekem a Papával, álmodtam….

Már vagy 40 éve elment a párja… Nagypapa, szegény egy hosszú betegség után megpihent.

Láttam, hogy még nem fejezte be a mondandóját, s reá kérdeztem.

– És mit álmodtál Nagymama?

A szeme még mindig lehunyva, s csak halkan ennyit súgott:

– Tudod….. azt… azt a jót…..

Könny futott a szemeimbe, hiszen a sorsa kegyes volt hozzá, mert megajándékozta őt ezzel az álommal, ezzel a képességgel, ami egy boldog pillanatot adott néki még ily gyengült állapotában is… igaz csak álmában, de mégis.

Csodás, hogy egy asszony érzékei még 99 évesen is érzik a test a szenvedély hiányát….tudnak emlékezni arra a “jóra”.

Mama hívlak..
Helena

Mondd Mama…
Esténként, mikor láz gyötri homlokom,
érzed-e még ugyanazt,
Mint egykor régen, azon a hajnalon,
Hogy hívlak, és vágyom kezed
Gyógyító erejére,
Szavaidnak lázat csitító melegére?

Érzed-e, hogy gondolatom hozzád száll,
Elmondhassam Néked azt, ami nagyon fáj?
Gyötrődöm, mert az életem, ez a végzetem.
Bocsáss meg, ha néha vétkezem…

Gondolatban karjaimba zárlak,
S mint kicsi gyermek, még most is nagyon várlak.
Ringatnálak, mint Te egykoron
Azon a lázas hideg hajnalon.
Most Nékem kellene vigyáznom reád,
Mégis én hívlak, mert néma a szád….

Néma a szád…