Kedves Barátom!Helena oldalát látogattad meg.Szerelmes verseimet, dalaimat, dalszövegeimet, történeteimet olvashatod és hallgathatod.Gyermekeknek íródott blogom:https://gyermekeknek.cafeblog.hu\ Az élet legnagyobb boldogsága, ha tudhatjuk,hogy szeretnek azért, amilyenek vagyunk, vagymég pontosabban, szeretnek annak ellenére,amilyenek vagyunk.\ Victor Hugo
Hol zöld koszorú öleli az aranyló mezőket,
Kósza szellő űzi a bolondos felhőket,
S a hegyvonulat kopár csúcsán
Botladozva kúszik, a lemenő napsugár.
Ott majd megpihenünk, Te meg Én
Zöldellő dús lombok lágy ölén,
S a fű selyme, majd gyengéden simogat,
Amott a távolban kicsi ház hívogat.
Ez lenne tán, a boldogság tanyája?
Ablaka csöppnyi, de nyitva a világra.
Gyere kedvesem, fogom a kezed,
Induljunk máris, jó lesz ott veled.
A vén hold már felvette ezüst köntösét,
Csillag ruháját dúsan teríti szét.
A lépcső fokán ülünk, kéz a kézben…
S hallgatjuk a neszeket, a sötét éjben.
Reggeli harmatban fürdetjük testünk,
Szaladunk sebesen, hogy patakunk keressük,
Mert halljuk, hogy csörgedez és csobban,
S a görgeteg köveken át is bukkan.
Lábammal lépek már a hűs tajtékzó habokba,
S kapaszkodok egyre, két erős karodba,
De rántalak magammal, mert oly nagy a sodrás
Kacagunk boldogan….mert lesz folytatás.
Vizes bőrömet csókoddal itatod,
Szeretlek, szeretlek ezerszer elmondod.
Veled suttogják a zöldellő levelek,
Mit hallani jó, hogy Szeretlek Tégedet.
Mindig szerettem levelet írni, hagyományosan. Sok-sok levelet írtam és kaptam életemben, bőröndnyi kincsekkel rendelkeztem, s aztán átválogattam az évek múltával, és csak az igazán fontosakat hagytam meg. Őrizem őket szívem mélyén, s a valóságban is összekötve fiókom mélyén lapulnak. Olykor előveszem, de fájó az emlékek újra olvasása, mert hiába csodás a levél tartalma, egy dologra emlékeztet igazán: hogy rég volt, s az idő elrohant, s véle az élet.
Most is levelet fogok írni, de kicsit másképpen, a mai technika adta lehetőségeit kihasználva.
Meghallottam ezt a csodás zenét, s bennem ezeket a gondolatokat ébresztette:
Egy szép szerelmes levelet gondoltam a zene hátterének.
Nem készítettem el hangos változatban, mert “Csak egy kis levél”
Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha ilyen helyzetbe kerülnék, s írnom kellene, hogyan tenném, hogyan próbálnám újra éleszteni a szerelmet….
“Mit is írjak, mi fontos és kimaradt… Hisz ez a röpke élet, úgy elszaladt. Bár van mire emlékezni, idézni a múltat, S tán szavaink is olykor megfakultak. De szívem szelencéjében őrzök még titkokat, Kibontom hát, és eléd tárom azokat.”
Vágyom arra, hogy forró ölelésed
szorító bilincsébe akadjon lélegzetem,
mint hangszeren a húr, szakadjon sóhajom,
s megrészegülve karodban, legyél a végzetem.
A vágy dala ajkunkról egyszerre csendüljön,
vad futamokat kergetve tűzben lebegve
birtokolj, hogy megadjam magam…
és ringjunk az éj leple alatt kéjt kergetve..
Csókjaid tüzében fürödjön testem,
bűnbe csábítva emeljen a mennyekig,
majd pokolra juttat a bűnös kalandozás,
hiszen egyre csak a vágyakat kergeti.
Gyengéden ölellek, kényeztetlek,
dalunk sóhajunkkal eggyé forrva egyesül,
s végzetünk már itt lebeg… hiszen érzem,
csókolva ringunk…és lelkünk már repül.
Ismét elrepült egy esztendő, de drága szeretteink ugyan úgy hiányoznak s arcuk nem halványul emlékeinkben, velünk vannak. Tegnap kilátogattam Szüleim és Nagymamám sírjához… a lelkem már nem háborog, csak nagyon fáj a hiányuk…Míg a sírjuk mellett tevékenykedtem, arra botorkált egy idős néni – gondolom – a fia oldalán. Kerestek valakit… ki tudja mennyi ideje, de a szóváltásukból az derült ki, hogy a fia már belefáradt a keresgélésbe. A nénike szemei fürkészően, mint egy riadt őzike szemei pásztázták a sorokat. Akaratlanul is hallottam mindent, de nem bírtam megállni, hogy ne intézzek hozzájuk egy-egy gondolatot, éspedig azt, hogy tán az irodában kellene érdeklődniük, csak egy-két adatnak a birtokában információhoz is tudnak jutni. A középkorú férfi dühödten reám emelte tekintetét és legyintett, – fogom is keresni – mormogta. A nénike behúzta még a nyakát is, görcsös ujjai között a meglankadt kis csokrát tanácstalanul csak szorongatta. Én közben távozni készültem már, de meghallottam amint a néni a fiának mondott: – Leteszem arra a sírra – és egy távoli elhanyagolt sírra mutatott.
Elfáradt, beletörődött, hogy még az emlékei, a memóriája is cserbenhagyta, már ezt is elvette tőle a hosszú élet. Most már nem maradt semmi néki. Üres az őszbe borult feje, csak emlékfoszlányok maradtak benne. Talán csak a megszokásai hozták ki a temetőbe.
Nagyon elszomorodtam, mert el tudtam képzelni, hogy milyen keserűség lakozhatott a lelkében. Nem mindenkivel kegyes a sors, hogy emlékezni tudjon, hogy létezzen egy kis fiók miben az emlékeit őrzi.
Míg így tanakodtam magamban, a Nagymamám sírja felé vettem az utamat. 99 éves volt mikor elvitték az angyalok, de az esze a helyén volt haláláig. Főleg a hosszútávú memóriája volt nagyon éles.
Sosem felejtem… már több mint egy éve ágyban fekvő, magatehetetlen volt szegény, s én nap mint nap mentem hozzá reggel 8 órára és egész nap vele voltam. Megfőztem, végeztem a dolgom, rendbe tettem a Nagyit és beszélgettünk. Felidéztük a múltat. Nagyon szerette ezeket a beszélgetéseket. Olykor jó nagyokat nevettünk a régi gyermekkori csíntevéseimen. Egy reggel mikor a reggelijét bevittem egy tálcán az ágyába, amit aztán jóízűen el is fogyasztott, különös fények ragyogtak a szemeiben, bár homály fedte, de mégis…. másként fénylett. Most már tudom, a boldogság csillant a szemén.
Arra kért, hogy üljek mellé az ágyára. Megfogta törékeny görcsös kezeivel a kezemet, s próbált odahúzni magához, mintha súgni akarna valamit. Engedelmeskedtem és hozzá is hajoltam, persze senki nem volt ott rajtunk kívül, – de nagy titkok nyomhatták a lelkét – gondoltam.
Lesütötte a szemeit, mint aki alszik, vagy álmodik, s csendben csak annyit mondott
– Álmodtam gyerekem a Papával, álmodtam….
Már vagy 40 éve elment a párja… Nagypapa, szegény egy hosszú betegség után megpihent.
Láttam, hogy még nem fejezte be a mondandóját, s reá kérdeztem.
– És mit álmodtál Nagymama?
A szeme még mindig lehunyva, s csak halkan ennyit súgott:
– Tudod….. azt… azt a jót…..
Könny futott a szemeimbe, hiszen a sorsa kegyes volt hozzá, mert megajándékozta őt ezzel az álommal, ezzel a képességgel, ami egy boldog pillanatot adott néki még ily gyengült állapotában is… igaz csak álmában, de mégis.
Csodás, hogy egy asszony érzékei még 99 évesen is érzik a test a szenvedély hiányát….tudnak emlékezni arra a “jóra”.
Mama hívlak.. Helena
Mondd Mama… Esténként, mikor láz gyötri homlokom, érzed-e még ugyanazt, Mint egykor régen, azon a hajnalon, Hogy hívlak, és vágyom kezed Gyógyító erejére, Szavaidnak lázat csitító melegére?
Érzed-e, hogy gondolatom hozzád száll, Elmondhassam Néked azt, ami nagyon fáj? Gyötrődöm, mert az életem, ez a végzetem. Bocsáss meg, ha néha vétkezem…
Gondolatban karjaimba zárlak, S mint kicsi gyermek, még most is nagyon várlak. Ringatnálak, mint Te egykoron Azon a lázas hideg hajnalon. Most Nékem kellene vigyáznom reád, Mégis én hívlak, mert néma a szád….
