A Hold ezüst köntöse…
Helena
Hol zöld koszorú öleli az aranyló mezőket,
Kósza szellő űzi a bolondos felhőket,
S a hegyvonulat kopár csúcsán
Botladozva kúszik, a lemenő napsugár.
Ott majd megpihenünk, Te meg Én
Zöldellő dús lombok lágy ölén,
S a fű selyme, majd gyengéden simogat,
Amott a távolban kicsi ház hívogat.
Ez lenne tán, a boldogság tanyája?
Ablaka csöppnyi, de tárva a világra.
Gyere kedves, fogom a kezed,
Induljunk máris, jó lesz ott veled.
A vén hold már felvette ezüst köntösét,
Csillag ruháját dúsan teríti szét.
A lépcső fokán ülünk kéz a kézben,
S hallgatjuk a neszeket, a sötét éjben.
Reggeli harmatban fürdetjük testünk,
Szaladunk sebesen, hogy patakunk keressük,
Mert halljuk, hogy csörgedez és csobban,
S a görgeteg köveken át is bukkan.
Lábammal lépek a hűs tajtékzó habokba,
S kapaszkodom egyre két erős karodba,
De rántalak magammal, oly nagy a sodrás
Kacagunk boldogan, mert lesz folytatás.
Vizes bőrömet csókoddal itatod,
Szeretlek, szeretlek ezerszer, elmondod.
Veled suttogják a zöldellő levelek,
Mit hallani jó, hogy:
Szeretlek Tégedet.
Videós változatát itt hallgathatod és nézheted előadásomban.
Megjegyzés: Ilike és Helena ua. a személy
