Jöjj tavasz….
Helena
A tavasz még a cinkosom,
illatával már csalogat…
kereslek nyíló fák ölén,
szikrázó azúr ég alatt.
Mesél nékem majd a szellő,
merre jársz, hol keresselek,
hozzád az utam oly rögös,
egyszer rég… elvesztettelek.
Már zeng tavasznak éneke…
madárdal simítja lelkem,
jöjj tavaszom találj reám,
gyógyíts… engedj még szeretnem.
Ködös éjszaka…
Helena
Ködös nappalok, esős éjszakák,
Régi emlék szívemben égj el.
Megállt az idő, szunnyad a pillanat…
Bénult a perc, csak a szívem éber.
Míg tüzemet csitítom, künn esik,
Hűs cseppek áztatják alakod.
Az utca kövét rég ismeri lábad,
Kavicsod veri a párás ablakot.
Az éjszaka sír, a múlt ködbe vész,
Magányoddal karöltve haladsz…
Jajdulnak lépteid a csendes éjben,
Lassan mész, de lélekben maradsz.
Még szemed keres a függöny mögött,
Elsuhanó alakom tán láthatod,
Félrehúzom egy pillanatra…
Intek feléd, s egy végsőt búcsúzok.
Lelkembe vésed..
Helena
Látod kedves…
Az idő szemeim alá
nevető ráncokat hímezett,
s ajkad szavakból virágot
suttog fülembe.
Lelkembe vésed bódító illatuk,
csokorba kötve szívemben őrzöm.
Bennem kivirulnak újra, de
tápláld, mert szirmuk könnyen hull.
Őszöm, mint bolyongó
megfáradt fénysugarak,
utat keresnek hozzád szüntelen,
s ha meglelem, újra és újra
ösvényt taposok szívedig.
Anyó kakaskája /próza vers/
Helena
A történetem kicsit összeszedtem,
olykor rímekbe is betekertem.
Való igaz, mit most elmesélek,
okuljatok emberek, ha táncolni szeretnétek.
Régen volt… meg is esett, nevettünk is rajt, eleget…
Nagyanyó olykor kitárta kicsi mese zsákját,
miként kapta seprő végre, táncolni szerető párját.
Hát elmesélem… történt vala egy szép napon,
anyó mondja: ezt ki nem hagyom:
Miként tanítottam móresre öreg kakaskámat,
hisz jobban őriztem bíz én, mint teli kamrámat.
A dolog szólított, tán egy fél napra is,
s nehezen indultam a hosszú utamra, hisz
kecskére a káposztát soha nem bíztam,
segítségemre az Úristent is magamhoz hívtam.
Vigyázz az uramra, mert tékozló a lelkem,
ne légyen hűtlen, mert meg kell, hogy verjem.
De az öreg furfangos és fickós ember lévén,
a tyúkólat nézte ki, s mondta: oda bújjunk néném!
Szomszéd asszony a létrán átmászott apóhoz,
károgtak a tyúkok, hisz nem szoktak e jóhoz.
Míg apó elhúzta többször is Erzsóknak nótáját,
múlott az idő, s gyűrte csak szoknyáját.
Villámlás-mennydörgés istennek ostora,
seprő csak úgy forgott, s a fékezetlen modora…
Anyó a lelkem, tüzet hányt reájuk,
mindkettő megdermedt, kék is lett a szájuk.
Seprővel elverte öreg kakaskáját, okulásként
ugrálni tanította szomszédék lányát.
Apó bajusza alól csak úgy vidámkodott
tetszett néki feltüzelt asszonya, amint harcot vívott.
Agyba is főbe is verte a megrémült némbert,
kimenekült fejvesztve és nem tűrte a kényszert.
Eltörött a seprő, a tyúkok szaladgáltak…
ki hallott még ilyet, csak úgy kotkodáltak.
Csendesült az udvar, az öreg is bánta,
hogy miért nem előbb hívta Erzsókot a táncba.
Ezek után, ha anyónak mennie kellett,
seprőjét kitette, hogy őrizze a rendet.
Szolgálatba helyezte tüzes paripáját
védje meg a portát, s hűtlen kakaskáját.
