Akkor most mesélek…
Az út szélén csak állok… tanácstalanul. Fejemet hol jobbra, hol balra fordítom, s végre felbukkan egy kocsi…majd száguldozva továbbhalad. A kocsi ablaka letekerve, hangos zene foszlányait hallom, s megállapítom, hogy nagyon vidám a társaság, jó nekik…
Hirtelen nagy forgalom támadt, kezd meleg is lenni, s mindenki igyekezik valahová, de én….?
Én itt állok és várok… és várom, hogy újra odabújhassak hozzá, érezzem keze melegét mire oly nagyon vágyom. Miért maradtam egyedül? Ezen töprengek, mit tettem, de nem találom a választ. Szemeimbe könnyek futnak, lecsorognak az arcomon.
Egy-egy kavics felröppen, s arcomba csapódik, majd szememet sértve a poros fűbe huppan. Folyik a könny a szemeimből, nem tudom, hogy a bánat avagy a kavics okán… vagy a por, ami szúr, vagy tán füst szállt a szemeimbe?
Fáradt vagyok, nagyon fáradt, jó lenne kicsit megpihenni. Noszogatom magam, hogy indulj már…, hogy keressek egy árnyas helyet, hol átadhatom magam a csendes elmélkedésnek.
Maradnék is, mennék is, de oly egyedül érzem magam, teljes a bizonytalanságom.
Az út mellett nagy a zaj, a kipufogók ontják a bűzt, mindenki megy valahová, és én….én hová menjek?
Ha beljebb megyek ott vár a csend az árnyék, de nem biztos, hogy jól teszem, ha rejtőzködöm.
Leheverek végre, kinyújtom tagjaimat, zizegő kiszáradt fűcsomók, de mégis lehunyom a szemeimet és emlékezem…mert van mire.
/folytatom/
