Karjaim indái…
Helena
Az éj köntösébe rejtőzködött,
tüzes szerelem hamvából éledt
a reszkető dús lombú fák alatt.
Vágyott csókjaiddal most vetkőztetsz,
s ruháim lábamhoz hullnak, mint ősz
lombjai puha avar ágyába.
A fövenyen táncot lejt a mámor,
s ujjaim, mint kapaszkodó, kúszó
indák, szövik át csípődnek ívét.
Szemem lehunyom, fátyolba rejtem,
jobban lássalak… és
elmerülök
édes bódulatod lüktetésében.
Karjaink végleg átszőtték egymást,
s öleinkben vágyunkkal megbújva,
örökre egymásba temetkeztünk.