“A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye…
Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára…
Legalábbis a monda szerint.
A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi űzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg.
Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon.
De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük.”
/ Colleen McCullough: Tövismadarak /
Az utolsó dal…/tövismadár
Helena
Dalolni szeretne egy végsőt,
először majd utoljára,
csodás búcsú trillára készül
létének végső imájára.
Keresi szüntelen, mi éles…
s felnyársalhatja önmagát.
Nem bánja elhagyott fészkét,
hallatni szeretné szép dalát.
Haldokolva ág fölé repül,
s átlépve a kínos szenvedést,
trillázza utolsó szép dalát,
s végzi be a végső küldetést.
Ádáz ágak szüntelen sebzik,
feltépve verdeső szárnyait,
haldokolva egyre csak dalol
és beváltja dalával vágyait.
Elnémult dalától a világ…
az Isten is lám már mosolyog,
ily nagy fájdalmat bírt tűrni,
ki szívből szeretni, s dalolni így tudott.
http://youtu.be/Pz48AE06bM8
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: