Egymásra találás..
Helena
Nagyon vártam a hétvégét, mert a megszokott baráti körömmel ismét összejöttünk egy kellemes szombati napot eltölteni.
A találkozó színhelye Velence volt, barátunk panziója.
Gyönyörű környezet, – igaz a tóra nincs rálátás -, de mégis, a hangulata a találkozónak, üdítően jó volt.
Az óriási kertben egy hatalmas medence sok-sok napozó ággyal. A házigazda finomságokkal várta a 18 fős csapatot. Jókat beszélgettünk, fürödtünk és rengeteget nevettünk, pedig szinte csak ásványvíz fogyott és rengeteg apró kockára eldarabold jéghideg dinnye.
A fiúk, azért a sört sem mellőzték.
– Gyönyörű a pázsit – mondtam a
házigazdának, s folytattam a faggatózást.
– Tudom, hogy a szomszéd fűje zöldebb, de ez valami trükk, áruld el, mi a titkod.
Ő, kamaszos mosollyal nyugtázta elismerő szavaimat, de sajnos, nem lettem okosabb.
Kiléptem én is a papucsomból és élveztem a süppedő pázsit hűsét, simogatását a talpamon.
Egyre csalogatott a medence, s mivel fürdésre is készültünk, önfeledten vetettem bele magam a hűsítő vízbe. Úszkáltam, az arcomat égette a déli nap, de mégis, valami csodás érzés kerített a hatalmába, ami csak újabb karcsapásokra buzdított. Közben a medence végénél időnként megpihenve hallgattam a távoli beszélgetés hangfoszlányait.
Egyszer csak megpillantottam egy spánielt aki a fűben a tűző napon hevert. Gondoltam, no ez is olyan napimádó, mint az én zsebi kutyám.
Eltelt egy kis idő, s a spániel még mindig ott napozott.
Kezdtem nyugtalankodni, hiszen a nap nagyon erősen tűzött. Abba is hagytam az úszást, és elindultam a heverő kutyus felé, más állat felkapta volna a fejét közeledésemre, de ő nem reagált. Rossz előérzetem azt súgta, baj lehet. Szóltam is a háziasszonynak.
– Erzsike! Nem kellene megnézni, mert elég régen mozdulatlanul fekszik.
Odaléptünk és elkezdtem a buksiját simogatni. Bágyadtan felemelte a fejét, a szemében furcsa homály, majd réveteg tekintetét útjára indította, és nagyon nehezen, de felállt. Egyensúlyát vesztve, hol ide, hol oda dőlt. Megrémültem, talán napszúrást kapott? Futottam a csaphoz a locsoló kannába hűs vizet tettem, és hűteni próbáltam. A testét öntöztem, de úgy, hogy az arcába is jusson, próbáltam frissíteni.
Hálás tekintetét reám emelte, de a szemei oly mélységes fájdalmat tükröztek, amit én rögtön észre is vettem. Nem véletlenül, hiszen olyan ember vagyok, aki így érez:
„A szememmel nézek, a szívemmel látok.”
Szegény kutyus, megpróbált felállni, de csak dőlt össze-vissza, s valami kényszerítő erő arra ösztönözte, hogy mászkáljon. Megállás nélkül botorkált, s én mint egy hűséges barát próbáltam terelgetni egy árnyasabb helyre.
Teljesen átéltem a helyzetét, követtem amerre ment, óvtam, hogy alá ne bújjon valamelyik parkoló autó alá.
Kiderült, hogy nem is oly régen a hátsó lába így sérült meg, mert aláfeküdt hűsölni, az egyik vendég kocsija alá.
Nehezen, de sikerült lefektetnem egy árnyat adó bokor tövébe. Gondoltam, a vizes bunda, az árnyék, majd frissítően hat reá, s a kényeztetést pedig kezeim simogatása biztosította számára. Lassan az a görcsösen menni akarás elmúlt, és átadta magát a pihenésnek. Időnként megremegett, nem tudtam az okát, de később sok mindenre, fény derült.
Ott feküdtem mellette a fűben, simogattam, egy-két kedves nyugtató szóval biztattam, míg végül elaludt. Nagyon megrendített a kutya állapota, mert egy pár éves fájó emléket keltett bennem életre, ugyanis a karjaimban aludt el az én kiskutyám, örökre.
A háziasszony látta, hogy piros a szemem, s bevallom… sírtam. Most aludt a kutyus, de míg fent volt csak nézni tudott, és botorkálni, s az volt az érzésem, hogy nem éli meg a reggelt. Simogatás közben, észleltem a hasfalának hatalmas dobbá fúvódását, – tele volt daganattal –.
A spániel a háziak felnőtt lányáé volt, aki már nagyon sokszor próbálta meggyógyíttatni a kutyát, de az orvos lebeszélte a további műtétekről.
Addig dédelgettem, aggódtam, amíg a háziasszony telefonon haza is rendelte a leányát.
Erzsike, – hallottam aggódó szavait – ecsetelte a kutyus állapotát.
Nem telt el egy óra, a kutya felemelte a fejét és figyelt. Érkezett egy autó, minek a hangját már régen ismerte, mihez emlékek fűzték.
Felállt, és lassan elindult a gazdi felé. Apró farkát megrezegtette üdvözlésképpen. Nem telt el fél óra, sokkal jobban volt, már ivott, és ment a medence mellé, mert a gazdi, ott úszkált és időnként egy pár kedves szót szólt a kutyához.
Nagyon meghatott ez a ragaszkodás, s a háziasszony látva az érdeklődésemet megkérdezte:
– Ismered a történetet, hogyan került a lányomhoz – kérdezte.
– Nem, dehogy, kérlek meséld el,- kérleltem.
Hát az úgy volt, hogy vidéki útján volt a lányom egy orvosi rendelőt látogatott, s az országúton haladva megpillantotta a baktató spánielt.
Már közel volt a falu, csak pár száz méter. A lányom egy pillanatra lefékezett amikor meglátta a baktató kutyát. Félt, hátha a kocsi elé szalad. A kutya ezt a tétovázást észlelte, és szegény talán félre is értette, de a lányom továbbhajtott.
Megérkezett a rendelőbe, talán egy órát is tárgyaltak a helybéli orvossal. Miután befejezték a tárgyalást, sietős léptekkel indult a parkolóban álló autója felé. Hát mit lát? Ott ült a spániel, szorosan a kocsi mellett. A lányom rögtön felismerte, és így szólt hozzá:
– Hogy kerültél ide? Talán futottál utánam?-
Kérdésre nem volt válasz, csak a kutya lehorgasztott fejjel várt, időnként farkát megrezdítette, így adta jelét örömének.
Lányom tanácstalanul állt, hogy most mi legyen? Kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beszálljon, s végre elinduljon hazafelé, és a kutyát próbálta elküldeni
,- Menj haza, vár a gazdid.-
A kutya nem tágított, csak nézett a nagy barna szemeivel, s mintha azt akarta volna mondani – engem nem vár senki.- Egy hirtelen lendülettel beugrott a kocsiba, mintha az a hely néki lett volna fenntartva, és boldogan elnyúlt a kocsi padlózatán. Nem volt szíve kitenni a szűrét.
Hazahozta, orvoshoz vitte, és akkor derült ki, hogy daganatokkal van tele a hasa. Valószínű, hogy korábbi gazdája megszabadult tőle, s eldobta magától, mert beteg.
Szerető családba került, az orvosi segítség is biztosítva volt, de már késő, sok próbálkozás után, azt mondta az orvos, jobb lenne elaltatni.
A leány ragaszkodik hozzá, de ő is gazdájához.
Nem sok van neki hátra, de amíg él, szeretetet kap, és nagyon sokat ad.
Mert adni, legyen az bármi, sokkal nagyobb öröm, mint kapni.
A kutyus még pár hétig élt, lábatlankodott a gazdája mellett. Hiába voltak fájdalmai, csak vonszolta nagy hasát, ha gazdi is megmozdult.
Minden délután kifeküdt a kerti útra, s amikor meghallotta az ismerős autó hangot utolsó erejét is összeszedve felállt, hogy üdvözlő farok csóválgatásával megörvendeztesse gazdáját.
Annyira megrendített a története, hogy megírtam és elküldtem a gazdájának.
Egy rövid üzenetet kaptam: Elment örökre…..