Álmok
Helena
Életem egén, tündöklő
Esthajnal csillagom fénye
vagy, s ragyogó jövőképek
titokban vágyott reménye.
Álmaim ködfátyolának
te sejtelmes áttünése,
idéztelek, s rád találtam.
Fénylő szemed világítsa
minden álmodott éjszakám.
S ha fényed egyszer, kihunyva
nékem többé nem tündököl,
csillagtalan éjszakákon
idézlek újra, magamnak.
“A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye…
Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára…
Legalábbis a monda szerint.
A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi űzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg.
Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon.
De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük.”
/ Colleen McCullough: Tövismadarak /
Az utolsó dal…/tövismadár
Helena
Dalolni szeretne egy végsőt,
először majd utoljára,
csodás búcsú trillára készül
létének végső imájára.
Keresi szüntelen, mi éles…
s felnyársalhatja önmagát.
Nem bánja elhagyott fészkét,
hallatni szeretné szép dalát.
Haldokolva ág fölé repül,
s átlépve a kínos szenvedést,
trillázza utolsó szép dalát,
s végzi be a végső küldetést.
Ádáz ágak szüntelen sebzik,
feltépve verdeső szárnyait,
haldokolva egyre csak dalol
és beváltja dalával vágyait.
Elnémult dalától a világ…
az Isten is lám már mosolyog,
ily nagy fájdalmat bírt tűrni,
ki szívből szeretni, s dalolni így tudott.
http://youtu.be/Pz48AE06bM8
Az utolsó dal…
Helena
Dalolni szeretne egy végsőt,
először majd utoljára,
csodás búcsú trillára készül
létének végső imájára.
Keresi szüntelen, mi éles…
s felnyársalhatja önmagát.
Nem bánja elhagyott fészkét,
hallatni szeretné szép dalát.
Haldokolva ág fölé repül,
s átlépve a kínos szenvedést,
trillázza utolsó szép dalát,
s végzi be a végső küldetést.
Ádáz ágak szüntelen sebzik,
feltépve verdeső szárnyait,
haldokolva egyre csak dalol
és beváltja dalával vágyait..
Elnémult dalától a világ…
az Isten is lám már mosolyog,
ily nagy fájdalmat bírt tűrni,
ki szívből szeretni, s dalolni így tudott.
Szeretnék szép napot kívánni Néked , s majd miután ezen is túl vagyunk, egy gondolatomat osztanám meg véletek.
Be kell, hogy valljam, kedvelem ezt az oldalt, s talán tükrözi az is, hogy karban is tartom a blogomat.
Igyekszem frissíteni, s mindig
újabb versemmel-dalommal, mesés verseimmel színessé tenni, hogy
érdemesnek találjátok az olvasásra.
58 bejegyzésem van már, s
törekedtem arra, hogy írásaimból, dalaimból, vagyis saját
dalszövegeimből és saját készítésű videóimból a legjobbakkal mutatkozzam
be.
Most viszont
elbizonytalanodtam. Meglehet, hogy nem tartják arra érdemesnek, hogy
egy szót odavessenek nekem a megjegyzés rovatba.
Bevallom, én is szoktam barangolni, olvasgatni – úgy általában -, de ilyen passzív
olvasói kört még sehol nem tapasztaltam.
Ami érdekes viszont, hogy napi szintem 50 körüli látogatottságom is van, de egy észrevételt sem mondhatok a magaménak.
Nézem a többi oldalt, hasonlítgatok, de ott is ezt látom.
Mi lehet a baj?
Én most csak személy szerinti gondolataimat írom le ezzel kapcsolatban.
Sok minden felmerül az ember fejében, hogy akkor minek jönnek?
Azt is tudom, hogy adni nagy öröm, s én is így vagyok ezzel, hiszen
elétek tártam a legbensőbb gondolataimat verseim által.
Kapni is öröm, de ha ez az egyensúly nincs meg, elvész az alkotói kedv.
Ne haragudjatok, de ezek a gondolatok foglalkoztattak már hetek óta.
Megtapasztaltam azt is, hogy verset és cikket gyűjtők,
hatalmas ollóikkal vágják és viszik a szellemi alkotásokat. Ezzel is szembesültem.
Sőt ami a “biztosítékot” is
kiverte,hogy a történetemet saját ízlése szerint alakította, mármint
ami a befejezést illeti, s elvitte a blogger oldalára, és mint sajátot
kitette.
Természetesen felhívtam a
figyelmét, hogy írásaim szerzői jogvédelem alatt állnak, ezt mindenkor
tilos, ehhez az oldal üzemeltetői is nyomatékosan ügyelnek.
Szóval nem szeretném tovább ragozni a kérdést, de
a kérdésem közhírré teszem….
M i é r t ???
További kellemes perceket kívánok, vagyis ha netán sikerült szereznem.
Szeretettel: Helena
Bánatom ölembe hullt,
Mint az őszi sárga levél.
Vajúdva könnyeket szült
Régi szép múlt, s a remény.
Mosolyod mögött
Megbújnak a fájó könnyek,
Hangtalan dalol a vágyam…
Emlékeim újra csak jönnek.
Őszöm fejemre ezüstöt küldött,
Azóta várom egyre csak jöttöd.
Perctelen órák rohannak a télben,
Szerelmek kószálnak a hideg téli éjben.
Olvadó virág, telemnek virága
Ajkam csak egyre nevedet kiáltja.
Perctelen órák rohannak az éjben,
Keserű szerelmek hallnak a télben.
Szívem szavát, a jeges szél kiáltja,
Olvadó virág most, telemnek virága.
Tétova szemeim Téged keresnek,
Hangtalan vágyaim a semmibe vesztek.
Táncol a mosolyod
saját dalszövegem előadásomban
Helena
Állok….
a vén hídon
nézem a víz sodrát,
s már viszi a víz sodorva
fényképed apró darabját.
Arcod még látom….
a hullámok táncolnak,
szemeid már többé…
sohasem vádolnak.
Helyetted…
a korlátot ölelem,
eltépett képed még ….
szememmel követem.
Karom búcsút int…
nézem, hogy ringatja a hullám,
s táncol a mosolyod a víz fodrán.
videós hangos változatban:
Tavaszi borzongás
Helena
Tested fáradt… karomban megpihen,
s a fukar idő, őzlábon oson…
Ablakom alatt borzong a tavasz,
lyukas a zsák, de hordja melegét
ez a kis pajzán ravasz.
Kikeleti dalt langy szellő suttog,
örül a virágot fakasztó ág,
s ha olykor felénk zord felhő támad,
issza már áldását, fű, fa, virág.
Pont ötöt üt… s a mutató kiált,
indulni kell, de karom még ölel…
Egy sor teendő vár… feszül a nap,
ketyegő óra, perceket tördel.
Szemem örül, hiszen már látom, az
almafa sorom virágba borult.
Pihensz… és meztelen vállaidon
ragyog a hajnal… csókommal indult.
Messze még az este… horpadt fénye,
majd az égre borul. Vihar készül…
S már karjainkban vad ölelésünk
reménye éled…
giling-galangja vágyunknak kondul.
Félénk szirom az ablakban kacsint…
pihenne kicsit erős válladon,
sóhajommal tovább küldöm: Röpülj!
Vidd csak szellő! Hagyjuk még, szunnyadjon…
A nagy utazás…
Helena
Hangos, videós változatban is hallgathatod:
Egymásra találás..
Helena
Nagyon vártam a hétvégét, mert a megszokott baráti körömmel ismét összejöttünk egy kellemes szombati napot eltölteni.
A találkozó színhelye Velence volt, barátunk panziója.
Gyönyörű környezet, – igaz a tóra nincs rálátás -, de mégis, a hangulata a találkozónak, üdítően jó volt.
Az óriási kertben egy hatalmas medence sok-sok napozó ággyal. A házigazda finomságokkal várta a 18 fős csapatot. Jókat beszélgettünk, fürödtünk és rengeteget nevettünk, pedig szinte csak ásványvíz fogyott és rengeteg apró kockára eldarabold jéghideg dinnye.
A fiúk, azért a sört sem mellőzték.
– Gyönyörű a pázsit – mondtam a
házigazdának, s folytattam a faggatózást.
– Tudom, hogy a szomszéd fűje zöldebb, de ez valami trükk, áruld el, mi a titkod.
Ő, kamaszos mosollyal nyugtázta elismerő szavaimat, de sajnos, nem lettem okosabb.
Kiléptem én is a papucsomból és élveztem a süppedő pázsit hűsét, simogatását a talpamon.
Egyre csalogatott a medence, s mivel fürdésre is készültünk, önfeledten vetettem bele magam a hűsítő vízbe. Úszkáltam, az arcomat égette a déli nap, de mégis, valami csodás érzés kerített a hatalmába, ami csak újabb karcsapásokra buzdított. Közben a medence végénél időnként megpihenve hallgattam a távoli beszélgetés hangfoszlányait.
Egyszer csak megpillantottam egy spánielt aki a fűben a tűző napon hevert. Gondoltam, no ez is olyan napimádó, mint az én zsebi kutyám.
Eltelt egy kis idő, s a spániel még mindig ott napozott.
Kezdtem nyugtalankodni, hiszen a nap nagyon erősen tűzött. Abba is hagytam az úszást, és elindultam a heverő kutyus felé, más állat felkapta volna a fejét közeledésemre, de ő nem reagált. Rossz előérzetem azt súgta, baj lehet. Szóltam is a háziasszonynak.
– Erzsike! Nem kellene megnézni, mert elég régen mozdulatlanul fekszik.
Odaléptünk és elkezdtem a buksiját simogatni. Bágyadtan felemelte a fejét, a szemében furcsa homály, majd réveteg tekintetét útjára indította, és nagyon nehezen, de felállt. Egyensúlyát vesztve, hol ide, hol oda dőlt. Megrémültem, talán napszúrást kapott? Futottam a csaphoz a locsoló kannába hűs vizet tettem, és hűteni próbáltam. A testét öntöztem, de úgy, hogy az arcába is jusson, próbáltam frissíteni.
Hálás tekintetét reám emelte, de a szemei oly mélységes fájdalmat tükröztek, amit én rögtön észre is vettem. Nem véletlenül, hiszen olyan ember vagyok, aki így érez:
„A szememmel nézek, a szívemmel látok.”
Szegény kutyus, megpróbált felállni, de csak dőlt össze-vissza, s valami kényszerítő erő arra ösztönözte, hogy mászkáljon. Megállás nélkül botorkált, s én mint egy hűséges barát próbáltam terelgetni egy árnyasabb helyre.
Teljesen átéltem a helyzetét, követtem amerre ment, óvtam, hogy alá ne bújjon valamelyik parkoló autó alá.
Kiderült, hogy nem is oly régen a hátsó lába így sérült meg, mert aláfeküdt hűsölni, az egyik vendég kocsija alá.
Nehezen, de sikerült lefektetnem egy árnyat adó bokor tövébe. Gondoltam, a vizes bunda, az árnyék, majd frissítően hat reá, s a kényeztetést pedig kezeim simogatása biztosította számára. Lassan az a görcsösen menni akarás elmúlt, és átadta magát a pihenésnek. Időnként megremegett, nem tudtam az okát, de később sok mindenre, fény derült.
Ott feküdtem mellette a fűben, simogattam, egy-két kedves nyugtató szóval biztattam, míg végül elaludt. Nagyon megrendített a kutya állapota, mert egy pár éves fájó emléket keltett bennem életre, ugyanis a karjaimban aludt el az én kiskutyám, örökre.
A háziasszony látta, hogy piros a szemem, s bevallom… sírtam. Most aludt a kutyus, de míg fent volt csak nézni tudott, és botorkálni, s az volt az érzésem, hogy nem éli meg a reggelt. Simogatás közben, észleltem a hasfalának hatalmas dobbá fúvódását, – tele volt daganattal –.
A spániel a háziak felnőtt lányáé volt, aki már nagyon sokszor próbálta meggyógyíttatni a kutyát, de az orvos lebeszélte a további műtétekről.
Addig dédelgettem, aggódtam, amíg a háziasszony telefonon haza is rendelte a leányát.
Erzsike, – hallottam aggódó szavait – ecsetelte a kutyus állapotát.
Nem telt el egy óra, a kutya felemelte a fejét és figyelt. Érkezett egy autó, minek a hangját már régen ismerte, mihez emlékek fűzték.
Felállt, és lassan elindult a gazdi felé. Apró farkát megrezegtette üdvözlésképpen. Nem telt el fél óra, sokkal jobban volt, már ivott, és ment a medence mellé, mert a gazdi, ott úszkált és időnként egy pár kedves szót szólt a kutyához.
Nagyon meghatott ez a ragaszkodás, s a háziasszony látva az érdeklődésemet megkérdezte:
– Ismered a történetet, hogyan került a lányomhoz – kérdezte.
– Nem, dehogy, kérlek meséld el,- kérleltem.
Hát az úgy volt, hogy vidéki útján volt a lányom egy orvosi rendelőt látogatott, s az országúton haladva megpillantotta a baktató spánielt.
Már közel volt a falu, csak pár száz méter. A lányom egy pillanatra lefékezett amikor meglátta a baktató kutyát. Félt, hátha a kocsi elé szalad. A kutya ezt a tétovázást észlelte, és szegény talán félre is értette, de a lányom továbbhajtott.
Megérkezett a rendelőbe, talán egy órát is tárgyaltak a helybéli orvossal. Miután befejezték a tárgyalást, sietős léptekkel indult a parkolóban álló autója felé. Hát mit lát? Ott ült a spániel, szorosan a kocsi mellett. A lányom rögtön felismerte, és így szólt hozzá:
– Hogy kerültél ide? Talán futottál utánam?-
Kérdésre nem volt válasz, csak a kutya lehorgasztott fejjel várt, időnként farkát megrezdítette, így adta jelét örömének.
Lányom tanácstalanul állt, hogy most mi legyen? Kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beszálljon, s végre elinduljon hazafelé, és a kutyát próbálta elküldeni
,- Menj haza, vár a gazdid.-
A kutya nem tágított, csak nézett a nagy barna szemeivel, s mintha azt akarta volna mondani – engem nem vár senki.- Egy hirtelen lendülettel beugrott a kocsiba, mintha az a hely néki lett volna fenntartva, és boldogan elnyúlt a kocsi padlózatán. Nem volt szíve kitenni a szűrét.
Hazahozta, orvoshoz vitte, és akkor derült ki, hogy daganatokkal van tele a hasa. Valószínű, hogy korábbi gazdája megszabadult tőle, s eldobta magától, mert beteg.
Szerető családba került, az orvosi segítség is biztosítva volt, de már késő, sok próbálkozás után, azt mondta az orvos, jobb lenne elaltatni.
A leány ragaszkodik hozzá, de ő is gazdájához.
Nem sok van neki hátra, de amíg él, szeretetet kap, és nagyon sokat ad.
Mert adni, legyen az bármi, sokkal nagyobb öröm, mint kapni.
A kutyus még pár hétig élt, lábatlankodott a gazdája mellett. Hiába voltak fájdalmai, csak vonszolta nagy hasát, ha gazdi is megmozdult.
Minden délután kifeküdt a kerti útra, s amikor meghallotta az ismerős autó hangot utolsó erejét is összeszedve felállt, hogy üdvözlő farok csóválgatásával megörvendeztesse gazdáját.
Annyira megrendített a története, hogy megírtam és elküldtem a gazdájának.
Egy rövid üzenetet kaptam: Elment örökre…..
