Megroggyant életükben csak a másik létezése jelentett boldogságot. Heti két nap… Ennyi volt mit elcsenhettek maguknak.
Szorosan mentek egymáshoz simulva a fák között. Karjaik tétován
himbálóztak, csak biztatásra vártak, hogy engedelmeskedjenek annak a
kényszerítő erőnek, hogy megérinthessék végre egymást. …
Ősz hajukat a szél vadul kócolta, de mit sem törődtek azzal, hogy
esik az eső, s megkopott, kifényesedett kabátjuk elázik. Oly régen
vártak erre a találkozásra. Szívük, mint egykor ifjú korukban a
torkukban dobogott.
Így andalogtak szótlanul… csak ziháló lélegzetük zavarta meg a park csendjét.
Kezükben a megkopott hegedűtokban hegedűjüket vitték, s kézfejük vágyódva időnként összeért.
Zenekari próba után ejtették meg mindig a találkozót, titokban…
Mindketten tartoztak valakihez, de szívük már rég óta lázadt, most
ennyi év után új, járatlan útra tévedtek. Ügyetlen, apró kis csókok
hagyták el sápadt ajkaikat, de ez mégis erőt adott a holnaphoz…
Megroggyant életükben csak a másik létezése jelentett
boldogságot. Heti két nap… Ennyi volt boldogságuk, amit elcsenhettek
maguknak. Egy zenekarban hegedültek, az együtt muzsikálás és az azt
követő andalgások, ez volt a sors ajándéka számukra.
Összefonódott kezekkel órákat sétáltak, beszélgettek, s gondolatban
tervezgették közös jövőjüket. Kimondani egyikük se merte, mire vágynak.
Elképzelhetetlen volt, hogy valóra váljon ez a szép álom. A férfinek
ágyhoz kötött beteg asszonya nehezítette sorsát, a hölgynek féltékeny
rossz életű párja.
Külön ünnep volt, ha vasárnap a zenekar fellépet, mert ilyenkor
együtt lehettek, s a közös muzsikálás erősítette szerelmüket.
Összenéztek olykor játék közben, s gondolatban megsimogatták egymást. A
simogató tekintetek táncra keltek a dallamokkal és táncolt a lelkük is.
Így ment ez hosszú évekig, míg az asszony kórházba nem került.
Szerelmese szótlanul ült ágya mellett egy kopott széken… simogatta.
Időnként fátyolos tekintetével felnézett rá az asszony, hisz számára
oly kedves volt ez az arc, s szemében rég látott fények csillantak.
Elgyengülve feküdt… lemondóan, mint aki várja a végső búcsút, s tudta
már, hogy nincs sok hátra.
Titkolta, hogy mennyire fáradt, belefáradt küzdelmébe, amit a sorsa reá szabott.
Cserepes ajkát résnyire megnyitotta és halk suttogással mondta ki a régen várt szót: Szeretlek…
A férfi szemében örömkönnyek gyűltek, s gyengéden ráhajtotta ajkát
arra a kis törődött, dolgos kézre, melynek minden simogatása felért egy
vallomással. Felbátorodott… ismét kérte szerelmét, hogy gyógyulása után
végre járják együtt az útjukat. Ez a végső lehetőség az élettől, hogy
kicsit boldogok is legyenek.
Az asszony, csendesen lehunyta a szemét, mintha szeretné elképzelni amire oly nagyon vágyott.
Erőtlenül felemelte fejét, s nyakából utolsó kincsét, mit adni
tudott kedvesének, egy vékonyka, megkopott kis láncot a férfi tenyerébe
rejtette.…
Karja erőtlenül párnájára esett…sok volt neki, s lelkének ez a fájdalom.
Másnap reggel a férfi üresen találta az ágyat. Megfordult vele a
kórterem, gondolatok hadakoztak fejében – vége mindennek, vagy tán
vizsgálatok miatt nincs a helyén….
Temetés után a hátra maradt iratokat rendezgettem, s megtaláltam a férfi szerelmes leveleit.
Akkor jöttem rá, hogy nemcsak megkésve jött a szerelem, de beteljesületlen is maradt.
Múltak az évek, s egy kora reggel munkámba igyekeztem megpillantottam a megárvult szeretőt.
Szemlesütve, félszegen közelített felém…
Karjára egy csinos hölgy támaszkodott, aki kérdően nézett hol reám, hol a párjára.
A megárvult férfi magához ölelt és elcsukló hangon, szinte megroskadva ennyit rebegett, nagyon szerettem…
A cikket írta: Helena
Versemmel is ennek a megkésett szerelemnek állítottam emléket.
Az itt látható videós versemre kattints rá!