Kérlek! Még őrizzük a múló percet,
Hisz velünk egyre csak álmokat kerget
És vigasztalan.
Bennünk él még az – egyszer volt – pillanat,
Mi múlt ködén átderengve, megmaradt.
Nézz rám és őrizd arcom üdeségét,
Hogy szemeidben megleljem önmagam.
Fukar időmnek tűnő ifjúságát,
Keresem olykor, jajongva hasztalan.
Szemed mutatja, mit látni szeretnék…
Múlt kincseit, s mi volt egykor szép emlék.
Nem kopik fénye, hisz drága e tükör,
Mert csak nékem ragyog, s benned tündököl.
Mélyére merülni, magamat látni,
S nem múló éveket számolva szánni…
Benne nem változom, és amit látok
Szemed a tükröm, s én, a te világod.
Voltam kicsiny bimbó, majd nyíló virág…
Most érett rózsa, ki szirmát hullatva,
jajongva kiált.
Színeim koptak, Te a régit látod,
S fülembe súgod:
– Még most is viruló, a te virágod -,