Helena: Benned tündököl….

Kérlek! Még őrizzük a múló percet,

Hisz velünk egyre csak álmokat kerget

És vigasztalan.

Bennünk él még az – egyszer volt – pillanat,

Mi múlt ködén átderengve, megmaradt.


Nézz rám és őrizd arcom üdeségét,

Hogy szemeidben megleljem önmagam.

Fukar időmnek tűnő ifjúságát,

Keresem olykor, jajongva hasztalan.


Szemed mutatja, mit látni szeretnék…

Múlt kincseit, s mi volt egykor szép emlék.

Nem kopik fénye, hisz drága e tükör,

Mert csak nékem ragyog, s benned tündököl.


Mélyére merülni, magamat látni,

S nem múló éveket számolva szánni…

Benne nem változom, és amit látok

Szemed a tükröm, s én, a te világod.


Voltam kicsiny bimbó, majd nyíló virág…

Most érett rózsa, ki szirmát hullatva,

jajongva kiált.

Színeim koptak, Te a régit látod,

S fülembe súgod:

– Még most is viruló, a te virágod -,