Emlékezni jó, még akkor is, ha fájó,
hiszen ez ami örökre a miénk, ha már elveszítettük az Édesanyánkat és ezek az szép emlékek soha nem fakulnak.
Kutakodtam az emlékeimben, de egy dolog még nagyon fáj…az a
pofonod drága Édesanyám. Ma sem értem miért kaptam. Tudom hirtelen
haragodban tetted, amit a féltés irányított. Készültem a kamaszkorom
csodáira, az első kéz a kézbeni ártatlan sétámra, és lelepleződtünk.
Ez a pofon még ma is itt ég az arcomon, de nem haragszom, csak fáj…
A sétánk hosszú séta lett a végén, hiszen 45 éve sétálunk együtt.
Anyák napjára Nagyon sokszor eszembe jut az Édesanyám, s oly fájó a
hiánya. Simogató keze feledtetni tudott minden bajt, s ha könnyeztem,
enyhítette bánatom.
Egész életemet beragyogta, de most is érzem, hogy vigyáz reám, óvó tekintete kísér.
Ezekre a szép emlékekre gondoltam mikor megírtam a Mama kalácsa c. versemet.
Emlékezem… s ez most fájóan édes. Édes, mint a kalácsod, amivel
oly sokszor megajándékoztál minket, azért a szál orgonáért, vagy kis
rajzainkért amivel megleptünk.
Egy-egy sós könnycsepp kíséri soraimat… lassan végiggördül az
arcomon, de a Te mosolyod áthatol a könnyeimen és látlak, mert most is
vigaszt tudsz nyújtani, hogy Te voltál az Édesanyám, s anyai szereteted
még ennyi év után is érzem.
Sokan vagyunk, kiknek már csak emlékeiben él az Édesanyja.
Reájuk emlékezünk május első vasárnapján.
Nékem az Anyák napja a kalács és az orgona illatával együtt teljes, hiszen én a kalácsát, Ő pedig az orgonát nagyon szerette.
Most minden Édesanyának átnyújtok egy nagy orgona csokrot, s
gondoljunk szeretettel azokra is, akik már távoztak az élők sorából, és
azokra akik még a napjainkat ma is beragyogják azzal, hogy léteznek.
Addig szeressük őket míg élnek, mert holnap már lehet, hogy késő.
Helena
Kezei alatt a lágy kovász formát öltött,
ilyenkor szívünk ünnepi díszbe öltözött.
Édes vanília illat lengte be konyháját,
s boldogan tette elénk, mosolygós kalácsát.
Jutott még más is, finom ízes falat,
édes barack lekvárjából, soha nem maradt.
Arcunk ragadt, szeme boldogan ragyogott,
megadott nékünk mindent, mit ajkunk kimondott.
Drága két kezét most is, magam előtt látom,
s mikor elfáradt leült, majd mesére váltott.
„Meséld Mama – kérleltem -, tudod, a Te meséd,
mi úgy szeretjük, hogyan mondod, hisz a Tiéd.”
Ma már csak álmomban hallom, s gyakran könnyezem,
látom ezüst hajad, kötényed, s azt képzelem…
sütöd nékünk újra az illatos kalácsod,
érzem, újra itt vagy, és én, mint a kislányod.
