Aprócska leányka voltam még mikor Nagymamám engem tartott arra
érdemesnek, hogy magával vigyen a Tisza partján meghúzódó
kukoricaszárból épített nyári palotájába.
A három unoka közül én voltam a legnagyobb, s talán az én kezeimet
tartotta leginkább munkára termettnek, hogy kevéske erőmmel és igen nagy
szorgalmammal támogassam Őt a kukorica betakarítás fárasztó munkájában.
Lázasan készülődtem, s boldog voltam a kitüntető figyelméért.
Csüngtem rajta… míg esténként mesélt, hogy hogyan telnek majd a napjaink a Tisza partján.
Mesélt a folyam csodálatos világáról, az ott élő emberek életéről,
munkájukról, hiszen jól ismerte a dolgos hétköznapok egyhangúságát,
hiszen az Ő gyökerei is onnan eredtek.
Meg is állapítottam, hogy nehéz a sorsuk, mert mindent a két kezük munkájával kellett előteremteni.
Ekkor még nem is sejtettem, hogy az a bizonyos minden, mit is takart.
Nagyon vártam az indulás napját. Már az is lázba hozott, hogy
hazaérkezésem után majd elkezdődik számomra az iskola, mert
iskolakötelessé váltam. Kis életem nagy fordulatának számított a
szeptember eljövetele.
Elérkezett a nagy nap.
Életemben még soha nem ültem vonaton. Hosszú fárasztó út előtt álltunk.
Nagyi a holminkat egy kopott utazó táskába pakolta, s az útravalónak
szánt elemózsiát egy hatalmas kockás kendőbe tekerte, minek aztán
összekötötte a négy sarkát, valahogy a hátára kötözte. Szegény, mint egy
mozgóárus úgy nézett ki.
Nagy izgalom fogott el, elhelyezkedtünk és a vonat pöfékelve elindult.
A letekert ablakon kitekintettem, és a sűrű hömpölygő füst az arcomba
csapódott. Apró kicsi szikrák repkedtek a füst között, mint megannyi
parányi csillag cikáztak a szemem előtt. Az orrom ismerkedett ezzel a
nehéz füstszaggal, ami végül is, nem tűnt számomra kellemetlennek,
sőt…
Nagymamám kis idő elteltével elővette a nagy kockás kendőt és olyan
„terülj-terülj asztalkám”-ot varázsolt elém, hogy szemem-szám tátva is
maradt.
Útitársaink döbbent arcát látva Nagymamám, végigkínált mindenkit, s
illendőségből csak a finom előző nap sütött almás rétesnek nem tudtak
ellenállni.
Jóízűt ettünk-ittunk és én, a korai ébresztés miatt álomba is szenderültem.
A vonat kerekeinek monoton kattogása, a tele pocak, meg is tette hatását, elaludtam… Álmomban már ott jártam a Tisza partján.
Mire felébredtem, rövid idő után már meg is érkeztünk.
Egy kalapos, bajuszos bácsi várt bennünket, s egy lovasszekérről felénk kiáltott:
– No… megérkeztek, kijöttem magukért Margit, mert ez a kicsi
jányka nem bírja majd a hosszú utat a gáton.
– Köszönöm Mihály, én bírom… de a gyerek… – s felém bökött azzal a
csontos vékony ujjaival, melyek a sok munkától el is voltak
deformálódva, de mikor simogattak… az maga volt a földi boldogság.
Nagyi és Mihály bólogattak nagyokat, mintha a legnagyobb egyetértés lett volna közöttük, legalább ebben a kérdésben.
– Aztán mi újság, hogy van a család? – kérdezte Nagymamám.
– Jól vagyunk, csak a Riska miatt aggódunk, mert borja lesz.
Nem sok szó esett míg a szekér haladt. Nagyokat hallgattak, s
időnként csak Mihály hümmögött a bajusza alatt, mintha a világ dolgait
tárgyalta volna magában.
Az eső mosta gáton a szekér a keréknyomán haladt, de el sem lehetett
volna térni, mert abból a nagy mélyedésből csak valami földöntúli erő
lett volna képes bennünket eltéríteni.
Csodamód élveztem a szekerezést, főleg ott hátul, mivel a szénakupac
közepén lettem elhelyezve. Finom szénaillat csiklandozta a orromat, s
elnyúltam… csodáltam a kék ég tisztaságát, néztem a lassan vonuló
fellegeket…A teljes panoráma hatására szinte lebegtem ég és föld
között.
Rácsodálkoztam, hogy némelyik felhő milyen mókás alakzatot öltött, s
gyermeki fantáziámat szabadjára is engedtem, próbáltam kitalálni mit is rajzolt az égre az a pajkos nyári szellő.
Időnként egy-egy madár – még gólya is -, díszítette a kék ég azúrját.
Csodákat láttam…álom és ébrenlét között lebegtem, s időnként le is
hunytam a szemem, mint aki szeretné elmenteni emlékeibe ezeket a mesébe
illő képeket.
Egy jó órai kocsikázás után meg is érkeztünk.
– Héééé… hangzott el a vezényszó, és a szekér nagyot zökkenve megállt.
Az öreg lovat hazavezette az út, a keréknyom, akár behunyt szemmel is haladhatott volna az istállóig.
Körülnéztem… kerestem a palotát, amit Nagymama beharangozott, de nem láttam én semmit.
Leszálltunk a szekérről, majd a csomagokat hátunkra vettük és elindultunk a gát oldalába – lefelé.
A lábam szárát a magas fű csapkodta, furcsa érzés volt ilyen terepen a
gyaloglás, hisz annyi újdonság volt megtapasztalható számomra.
A fűben a szöcskék csak úgy ugráltak, s közben nagyokat ugrottam én is
örömömben, mert tudtam, hogy nagyon élménydús napok várnak reám.
Az ugrándozás aztán meglepetést is okozott, mert megcsúsztam,s a jobb lábam kicsúszott, valamibe beleléptem.
Nagymama nagyot nevetett a jajgatásomra hátrafordulva, s közölte
hamiskás nevetéssel, – ó csak egy lepény-. Lepény-lepény, de milyen
büdös – mondtam én. Megszégyenülve próbáltam a talpamat a fűben
tisztogatni, de egyre veszedelmesebben kentem össze magam.
Egyszer csak egy kukoricatábla szélénél megállt Nagyanyám…
Kendőjét a fejéről lehúzta, a tarkóján a karikába font kis haja kócosan
előbukkant, és elégedetten kifújta magát. Megtörölte a kendővel
verítékező homlokát és egy cuppanós puszit nyomott a megizzadt
homlokomra.
– Megérkeztünk kincsem…és egy nagy sóhajtás hagyta el az ajkát.
Rémülten körülnéztem, de nem láttam semmit, csak egy kupacot kukoricaszárból…
– Hol van a palotád… kérdeztem.
– Itt van az orrod előtt… ez a csodapalota csak most éppen, ilyen
kicsinek mutatja magát. Ne izgulj kincsem, estére felépítem és a
csodájára fogsz járni.
Kiülhetett a rémület az arcomra, mert Nagyanyám a csontos, bütykös
ujjaival egy barackot nyomott a fejem búbjára és újra így szólt:
– Sose búsulj kincsem, olyan vackunk lesz, hogy még egy királykisasszony is megirigyelné…
Fogalmam sem volt, hogy mi az a „vackunk”…
No, de Ő biztosan tudja – gondoltam.
Leültem a kukoricaszárak mellé és néztem, hogy serénykedik. Hordta a
szalmát… tömte a zsákot… porzott a keze alatt, ami oly sebesen járt,
mint a motolla.
Előkerült minden kellék, ami szükséges, vagyis a legszükségesebb.
– Ne búsulj, nem szenvedünk hiányt semmiből… mondta, és én boldogan
hittem néki, mert igen erős asszony volt, tekintélyt parancsoló
magabiztossággal mozgott és tette a dolgát.
Ifjú korában sokszor gyakorolhatta a palota építését – gondoltam – és a szalmazsák tömését.
Alig telt el egy kis idő, lakályossá tette a mi kicsi kukoricaszár palotánkat.
Estére már igen elfáradtunk, s vödörrel a kezünkben, melyre kötelet
erősített, lementünk a Tiszához vízért az esti tisztálkodáshoz.
Ott a kunyhó előtt – a csillagok kíváncsi tekintete elől nem tudtam
elbújni – mosakodtunk, majd négykézláb bemásztunk a szalmaillatú
palotába.
Elnyúltam… finom szénaillat vett körül, s a távolban tücskök
muzsikáltak. A kunyhó bejáratával szemben feküdtünk, kiláttam és a
csillagos égbolt megannyi apró mécsesét megcsodáltam. Időnként
összerezzentem, mert az est neszei ismeretlenek voltak számomra.
Nagyanyám hirtelen felült – mint aki megfeledkezett valamiről -, összekulcsolta megfáradt öreg kezeit és elmondta esti imáját.
Mi Atyánk Isten….
Éreztem, hogy nékem is követnem kell őt, mert erre tanított kicsi
gyermekkorom óta. Minden hétvégén elvitt magával a templomba, s úgy
mondtam az imát, mint aki így született ennek a tudásnak a birtokával.
Oly nyugalom szállt meg… a csend, a csillagos este varázsa, gyermeki
fantáziám megmozgatta,s álmodoztam és egy pillanat alatt elvarázsolt
királykisasszonynak, a kukoricaszár palatájának úrnőjének képzeltem
magam.
Hatalmas báltermeket láttam, melyeket az esti mesékből ismertem.
A csillogást, a gyönyörű ruhákat. Ezeknek képzeletbeli birtoklásával szenderegtem, és álomba is ringatott ez a csodás álmodozás.
Időnként eszméltem… mert nagyanyám hamarabb elaludt, és halk
egyenletes szuszogása, mit szuszogás, horkolása biztatott, hogy aludj
kicsim, aludj…
Másnap reggel korán ébredtünk, mert rengeteg volt a munka, 40 sor
kukorica várt. Kemény feladat volt… időnként esedezve ránéztem
Nagyanyámra, egy kis pihenőért könyörögtek szemeim, de aztán fürgén
próbáltam utolérni… de hiába, mert néki a vérében volt a föld
szeretete, a szorgalma.
Az én parányi kezeim nem szokták az ilyen munkát, de hősiesen
iparkodtam, hogy lemaradásomat behozzam. Karomat összekaszabolta a
kukorica éles levele, égő fájdalommal büntetett.
Így telt el két nap,s már sajgott mindenem, a hátamat felégette a nap.
Nagyanyám egy óriási kendőt kötött a hátamra, hogy védje bőrömet a nap
kegyetlenül égető sugaraitól.
A mezítlábas élet talpamat felsebezte, a szúnyogok csípései hatalmas dudorokká nőttek, s a testem tele volt sebbel.
Nagyon mélyen bevágták a levelek gyenge húsomat, égett a fájdalomtól, de összeszorított fogakkal tettem a dolgom.
Erőm már fogytán volt, lassult a tempóm, mire nagyanyám elkezdett biztatni:
– Igyekezz kincsem, mert jönnek a fellegek, estére végeznünk kell…
Feltekintettem az égre, s egyre sötétebb és sötétebbé változott az égbolt, villanások cikáztak a távolban.
Utolsó erőinket is összeszedve még a zivatar előtt befejeztük a munkát.
Gyors mosakodás következett, enni csak egy pohár tejet kívántam, amit a
gátőr felesége Maris kis alumínium kannába lehozott nékünk.
Szerény vacsoránkat elfogyasztottuk, lefeküdtünk, majd Nagyanyám meséjére el is aludtam.
Még hallani véltem a villámok haragját…
Vad erővel zúgtak a fák, villámlott, de állták a vihar ostromát.
Időnként a szűkre szabott palota ajtónyílásán – ugyanis nem volt ajtó –
bevilágított az égi lámpás haragja. Palotánk oltalmában biztonságban
éreztem magam, összekuporogtam, s odabújtam Nagymama oltalmába.
Fogalmam sincs, hogy mire ébredtem, de amikor magamhoz tértem, Nagyanyám
hangját véltem felismerni, egyre közelebbről, egyre tisztábban, hogy az
álom el is szállt a szememről.
– Kelj gyorsan kincsem, mert elönt minket a víz…
Felültem… szemem hiába dörgöltem, nem láttam semmit, csak akkor,
amikor a villám a lámpásával jelezte, hogy még itt van, nem tágít, majd
móresre tanítja a városi embert. Folyt a víz a szalmazsákra, mindenünk
elázott, nedves lett minden, és a felhőszakadástól patakokban folyt a
víz.
Ürgének éreztem magam, akit kiöntenek.
Keserves sírásra fakadtam, mert a biztonságosnak hitt palota, mégsem
volt olyan biztonságos. Hát persze, csak mókázott Nagyanyám – gondoltam
durcásan – hiszen ez, csak egy kis viskó.
Kimásztunk a vackunkból, majd Nagymama sebesen a hátára kapott, és futásnak eredt a gátőr háza felé.
– Ne sírj galambom, van menekvés… – nyugtatott, de én a nyakamat is
behúztam, úgy kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló a szalmaszálba. Ha
akart volna se tudott volna elhagyni.
Szorítottam… mert Ő volt a menekvés kulcsa.
Bőrig ázva, reszketve a félelemtől elértük a gátőr házát, majd bekopogtunk az apró ablakon, és Nagymama jajveszékelve kiabálta:
– Jaj, Mihály! Engedjenek be, mert elöntött a víz…
Az ablakban megcsillant egy pislákoló fény a petróleum lámpa, és
hosszú fehér hálóingében és kalapjában Mihály kinyitotta az ajtót.
Felesége a konyhában a kemence mellett a padon fekvőhelyet készített
számunkra.
Egy nagyon kellemetlen szagú szőrme alkalmatossággal letakarta, egy
másikat takaró gyanánt adott és jó éjszakát kívánva, elfújta a
petróleumlámpát.Ennek a lámpának az illata is újdonság volt számomra,
nagyon tetszett, jó nagyokat szippantottam a fülledt melegből.
Lefeküdtünk Nagyanyámmal vackunk biztonságába, de engem zavart a szőrme
illata, amiket éreztem. Nagyanyám testét körém fonva átkarolt, és így,
megnyugodva csendesen el is aludtunk..
Másnap reggel Mihály hangos kiabálása ébresztett mindenkit, s a libák
versenyre keltek a gazdával. Nyakukat előrenyújtva futkároztak,
gágogtak,sziszegtek, a tehenek bőgtek, s hirtelen azt sem tudtam, hogy
hol vagyok. Ezek a hangok számomra nem voltak ismerősök.
Kiugrottunk a vackunkból, szaladtunk az udvarra, hogy mi is történhetett, mi ez a hangzavar.
Nagy volt a riadalom, mert egy fiatal borjú játékos kedvében ráugrott a verem tetejére, és beszakadt.
Szegény boci… tehetetlenségében csak bőgött – bőgött, az anyja
úgyszintén. A gazda a gerendákat a boci hasa alá helyezte, majd éppen
egy hozzájuk érkező nagy bajszú bácsival kimenekítették a pórul járt
boci csemetét.
Vidáman, farkát ide-oda csapkodva szaladt az anyjához, s oldalát
megbökdösve kérte a finom tejecskét vigaszként. A nagy izgalom
elmúltával mi is kaptunk egy jó nagy pohár frissen fejt tejet, egy nagy
szelet vajas kenyérrel.
Még most is érzem, annak a ropogós kenyérnek és vajnak a finom
illatát, amit a gazdaasszony szorgos két kezével készített, továbbá
azokat a falusi ízeket, melyek örökre beivódtak az emlékeimbe.
Soha nem felejtem azt a nyarat.
A Nagymamámat, a kukoricaszár palotát, miben a Nagyi jóvoltából királylánynak érezhettem magamat minden éjszakán.
Nagy kár, hogy a mai gyerekek ezt a csodát nem élhetik meg, vagy talán mégis…
Mert mi is kell ehhez az élményhez? Egy jóságos Nagymama… ki
munkára neveli a csöpp kezeket, és nagyon sok szeretet, ami egész
életünket beragyogja.